Tényleg én akartam az abortuszt?

Kicsit másképp éreztem magam. Undorodtam a reggeli kávé illatától, mégis iszonyat erővel tört rám az étel utáni vágy, közben pedig émelyegtem... Te atyaég! Csak nem?

Számolgattam vissza a napokat... De hát ez lehetetlen! Hiszen védekeztünk! Egyre erősödött bennem a gyanú. Kétségeimnek végül a terhességi teszt vetett véget. Két csík! Bebizonyosodott, amit gyanítottam. 

Forrás: iStockphoto/Daniel Laflor

Elmúltam 40. Volt egy késői szerelemgyerekünk, aki teljesen kitöltötte az akkori életünket. Majdnem annyi idős volt, mint amennyi ideje együtt voltunk a párommal. Szinte az összecsiszolódás időszakában fogant, és szemernyi kétségünk sem volt, hogy AKARJUK! Most viszont más volt a helyzet. A párom minden porcikájával tiltakozott a kistesó ellen, én pedig gyengének éreztem magam a harchoz. Volt már egy gyerekem az előző házasságomból, akit egyedül neveltem fel, mert az apja 7 hetes korában elhagyott minket. Szóval, egy dolgot biztosra tudtam: még egy gyereket nem akarok apa nélkül nevelni!

Az abortusz a mai napig megosztó és súlyos téma. Nők ezrei titkolják és temetik el magukban a történeteiket. Az abortusz előtt nincs segítség, utána pedig csak belül maró bűntudat van - kívül pedig "vélemények", amik szerint biztosan lett volna más megoldás is.

Lehet egy nő abortusz párti, hiszen ennek az álláspontnak a lényege a szabad döntés megkérdőjelezhetetlensége, amivel én is maximálisan egyetértek. Főképp, ha az valóban a saját és igazán önálló döntése egy nőnek.

A nők és a társadalom nagy része támogatja az abortuszt. DE... A lelke mélyén minden nő abortuszellenes!

Abortuszra nem rohan senki kezét-lábát törve, hogy "Végre, egy jó döntést hoztam, azonnal szabadítsanak meg a gyerekemtől!" Vagy, ha így is történik az adott pillanatban, az abortusz utáni veszteség feldolgozása minden nőnek megterhelő és fájdalmas lelki folyamat. Az abortusz még a saját ésszerű döntésünk után is tragédiaként marad meg az emlékeinkben. A legrosszabb pedig, amikor ezt még magunknak sem valljuk be.

Forrás: iStockphoto/Ana Ado

Hosszú, át nem beszélt éjszakák és visszapattanó kérdések után tudtam az eszemmel, hogy a legjobb döntés, ha nem tartom meg a picit. Péntek volt. Összepakolt cuccomat felkapva, még egy búcsúpuszit adtam a páromnak és a lányomnak a kocsiban, majd elindultam a kórház felé. Minden erőmet összeszedve leadtam a papírjaimat, mikor közölték: rosszul kaptam időpontot, ma nincs "kis műtét". Jöjjek vissza hétfőn...

Akkor úgy éreztem, ez egy jel. Maradni akar a pici! Egyébként is olyan rendes. Nincsenek igazi terhességi rosszulléteim, mintha ezzel is próbálna jól viselkedni, hogy maradhasson még. Kaptam két nap haladékot, hogy újra átgondoljuk, átbeszéljük, de csak újabb két át nem beszélt éjszaka következett. Az én hibám volt. Szóba sem mertem hozni...

A döntést az eszünkkel hozzuk meg. Sokszor előfordul, hogy az érzéseinkkel ellentétben, vagy külső befolyásoltság alatt. De még, ha meggyőződéssel és határozottan hozza is meg valaki a végérvényes ítéletet, a kitörölhetetlen emlék és annak kétsége, hogy helyes volt-e a döntésünk, örökre beleég az agyunkba.

Hétfőn megismétlődött a jelenet. Összeszedtem magam, vettem egy nagy levegőt, és másodszorra is nekivágtam, hogy véghez vigyem azt, amit magam sem tudtam elhinni, hogy megteszek. Hamarosan a kórházi ágyon feküdtem hálóingben. Azzal nyugtattam magam, hogy hamar túl leszek rajta. 9-kor betolnak a műtőbe, 1 órakor már mehetek is haza. Otthon pedig az első dolgom lesz magamhoz ölelni a kislányom, akinek fogalma sincs arról, min megyek most keresztül.

Forrás: iStockphoto/Wavebreakmedia

10 óra, semmi. 11 óra, semmi. 12 órakor végre megvizsgáltak. Akkor közölték, hogy elromlott a műtőben a lámpa. Arra várnak, hogy megjavítsák. Nem tudom, igaz volt-e, de egyszer csak ott találtam magam a folyosón, és az ablakkeretről máladozó festéket kapargatva arra gondoltam: mi lenne, ha megszöknék? Biztosan ezt is a sors intézte. Ez a pici meg akar születni...

De nem szöktem meg.

Maradtam. 3 órakor betoltak a műtőbe. Sürgés-forgás, én pedig egyre csak néztem a műtő lámpáját, még hallottam, hogy beszélnek egymással műtősök, orvosok, asszisztensek a fejem fölött... Vagy lehet, hogy hozzám... Majd elsötétedett minden.

Mikor magamhoz tértem, fáztam és hányingerem volt. Megpróbáltam felkelni, de majdnem elájultam. Valaki elkapott, nehogy a földre zuhanjak. Visszafektettek az ágyra, és belém szúrtak valamiféle tűt... Nem nagyon tudtam magamról. Így közölték velem, hogy nem mehetek haza. Bent tartanak éjszakára megfigyelésre. Zokogtam...

Az abortusz a nő döntése, de a felszín alatt szinte mindig súlyos dráma zajlik! A döntés meghozatala egy érzelmi hullámvasút, amin ülve az egyik percben nagyon vissza akarjuk kapni a néhány héttel korábbi életünket, a másik percben pedig eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha... Az abortusz utáni rövid megkönnyebbülést hamar felváltja a gyász. Az elvesztett gyermek meggyászolása természetes folyamat az abortusz után. Ugyanaz a gyász menete, mint bármelyik szerettünk elvesztése után.

László Milla

 Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?