Multicégtől egy erdélyi gyermekotthonba - Böjte Csaba hívó szavára

A Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonainak lakóit mindenki Böjte Csaba árváiként emlegeti. Pedig a legtöbb esetben nem szülő nélkül maradt gyermekekről, hanem mélyszegénységben élő családok csemetéiről gondoskodnak. A szó legnemesebb értelmében. Türelemmel és határtalan szeretettel.

Nagyfalusi Éva 7 éve ugrott fejest a nevelőnők nem éppen könnyed mindennapjaiba. Nem mintha előtte annyira unatkozott volna, hiszen közgázt végzett, és tíz évet húzott le egy budapesti multicégnél, felelős beosztásban.

- Mi tagadás elég éles váltás. Mesélnél a miértekről?

Igazából kívülről tűnik csak drasztikusnak, én belül mindig is tudtam, hogy nekem a multinál betöltött feladatkör csupán csak egy állomás, és nem a végcél. Iszonyúan bedarál az a munka, és szinte törvényszerű, hogy egy idő után kiüresedsz. Viszont nagyon hasznos volt sok szempontból: rengeteg mindent megtanultam, sokat utaztam. És ezek most is nagyon jól jönnek, hiszen pont ezért leszek hiteles a gyerekek szemében, ha azt mondom, merjenek nagyot álmodni. Elvégre én is faluból jövök, Csanádpalotáról, és mégis lett diplomám, jó állásom, karrierem. Persze azért nem teljesen tehető egyenlőségjel az én akkori helyzetem és az itteni gyerekek lehetőségei közé, hiszen itt a vezetékes víz már luxusnak számít.

Forrás: Nagyfalusi Éva saját képe

- Akkor sem értem. Honnan az indíttatás? Az rendben van, hogy vágytál valami nyugisabb, kreatívabb, örömtelibb munkára, de azért ez merőben más.

Csaba testvér tanításai mindig is nagy hatással voltak rám. Lenyűgözött a munkássága és mindaz, amit az elmúlt két évtizedben véghez vitt. És nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy az egész kezdeményezés központjában a szeretet állt, és áll ma is. Én pedig azt éreztem, hogy szeretnék valami jót tenni. De ez akkor nem volt ennyire tudatos, csak tettem, amit jónak láttam.

Harminchat évesen érkeztem ide, és fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Megérkeztem csütörtökön, és péntek estére lett egy családom 10 fiúval. Pont elment a nevelőjük, és kvázi kapóra jöttem. A kihívások pedig mindig is vonzottak. Nyilván meglett a böjtje... Nulla tapasztalattal ugrottam fejest - de így utólag visszagondolva talán ez volt a szerencsém is. (Nevet.) Az első hétvége még egész gördülékenyen ment, de utána jött a fekete leves. A gyerekeknek én egy idegen voltam: a nevelő, egy idegen nő, akit magáznak, de nem a tisztelet jeleként, hanem mert kötelező. Voltaképpen eszük ágában sem volt rám hallgatni - előbb ki kellett érdemelnem a tiszteletüket, a bizalmukat és nem utolsó sorban a szeretetüket.

Forrás: Nagyfalusi Éva saját képe

- Hogyan fogtál neki?

Sodródtam. A napirend segített - nekik is, nekem is. Be van osztva az életünk, de ez jó, hiszen kell egy fajta rutin. Nem mellesleg még délutáni csendes pihenő is van. Mutass egy másik munkahelyet, ahol van szieszta! (Hangosan felkacag.) Na meg persze kell jó adag derű is, és szerencsére mindig jött is valami pozitív visszacsatolás, ami megmutatta, hogy helyem van itt. Például, amikor az egyik kamasz, aki mindig csak feleselt velem, adott egy szál virágot nőnapra. Vagy, amikor elhangzott, hogy "Szükségünk van magára." És az is sokat jelent, amikor a gyerekek egymás közt beszélgetve azokat a gondolatokat mondják egymásnak, amiket tőlem hallottak.

Viszont azt nem volt könnyű megszokni, hogy állandóan fegyelmezni kell. Állandóan szólni, hogy vegyék fel a papucsot vagy sepregessenek rendesen. Csak később esett le, hogy a papucs sok gyereknek ismeretlen fogalom a lakásban. De olyan gyerek is van, aki nem ismerte a szőnyeget, ezért nem kirázta, hanem körbesepregette.

Forrás: Nagyfalusi Éva saját képe

- Mi a legnehezebb?

Olyan nincs, de sok minden nem egyszerű. Sok esetben csak itt hagyják a gyereket, mint egy csomagot. Még viszonylag a szolgálatom elején került hozzám egy ötéves kisfiú. Behozta az anyukája, mert nem tudott róla gondoskodni, és nálam pont akadt egy szabad ágy. Az elválásnál egy könnycseppet sem ejtett a kicsi, de este keservesen sírni kezdett. Egy idő után én is vele sírtam. Majd elkapott valami hányós-hasmenéses vírust, én pedig két ürítés közt az ölembe vettem, és ott pihent. Közben a szobából kijött a húszéves "nagyfiam", és álomittasan kicsúszott a száján: "A nevelő tartogat téged?" Egyszerre tűnt irigynek és együttérzőnek. Órákkal később megértettem: valószínűleg őt soha senki nem babusgatta az ölében.

SHE

Nevelőnőnek lenni nem egy munka, hanem 24 órás szolgálat. Talán az a legnagyobb kihívás, hogy nincs azonnali visszacsatolás. Az üzleti életben, ha jól csináltam valamit, akkor az hamar meglátszott - az is, ha rosszul. A gyereknevelésnél ez nem így van. Majd évek múlva derül ki, hogy mennyire tudtam felkészíteni őket a nagy betűs életre.

Nyitókép: Szent Ferenc Alapítvány

    Ezt olvastad már?