Kell lennie Mennyországnak, ahol újra a karodba zárhatsz

Sokat méláztam azon, hogy miért bíztam a csodában. Honnan merítettem erőt az utolsó percekig, hogy tartsam benne a lelket. Igazából fogalmam sincs. Egyszer csak ott volt a diagnózis: rák. Előrehaladott, de még fiatal, strapabíró szervezet. Van esély a gyógyulásra. Csupán ennyit hallottam meg. Minden mást kizártam.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy 3 apró gyerekkel magamra maradjak. Nem, az biztosan nem eshet meg! Velem nem. Az én családommal nem. Annyi mindent túléltünk már! Kéz a kézben, néha sírva, néha kétségbeesve, de a végén mindig nagyokat nevetve. Most sem lehet másként.

Két hónapos volt a legkisebb akkor. A nagyok pedig ovisak. Egy ilyen helyzetben nem tudja az agyad befogadni, hogy egyedül maradhatsz. Teljes képtelenségnek tűnik. Még akkor is, amikor már tényleg megtörtént. Valahol mélyen nem hiszed el. Úgy érzed, mintha csak egy hosszú útra ment volna. Persze ismételten emlékezteted magad, hogy ez nem igaz, nem csaphatod be folyton önmagad. Muszáj megőrizned a tiszta tudatodat, nem adhatod fel.

Hiszem, hogy van túlvilág. Kell, hogy legyen egy hely, ahol újra a karjaidba zársz majd. El tudod képzelni, hogy hányszor érzem újra és újra magamon az érintésed? Hogy hányszor hallom a nevetésed, látom magam előtt a derűt, sugárzó mosolyod, ahogy játszol a gyerekeinkkel? Nem akartalak elengedni, de elmentél, pedig nem fogadtad el, hogy térdre kényszeríthet a betegség.

Csodáltalak. Vajon eleget mondtam, hogy mennyire tisztellek? Ma már csak remélhetem, hogy hallasz bennünket. Látod a gyermekeidet, akik egyre jobban hasonlítanak rád. Nincs nap, hogy nem emlegetnének. Rajzolnak neked. Mindig elmondják, hogy nekik van apukájuk, csak a Mennyországba költözött. Ismerik a meghalt szót, de nem tudják értelmezni. A legkisebb követi a nagyokat, és időnkét hozza a fényképedet és elmondja, hogy:

Végtelenül hálás vagyok neked, amiért világra hozhattam a gyermekeinket. Még a jelenlegi körülmények között is. Erőt adnak a mindennapokhoz. Mint, ahogy kapaszkodót jelentettek azon a hűvös reggelen is, amikor végleg bezárult a kapu, és itt hagytad ezt a világot. Tudtam, hogy nincs több műtét, varázsszer, se még egy utolsó szalmaszál.

Úgy érzem, nem keseredtem meg. Nem gyűlölöm a világot, és nem vagyok irigy mások boldogságára. Próbálom elfogadni, hogy nekünk ennyi jutott. Valahol így volt megírva. Valamiért így kellett lennie.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: iStockphoto