Női tetoválóművész vagyok, és imádom a munkám!

Vagy láttál már olyan tetőtől talpig tetovált embert, aki hosszasan azon agyal, hogy neked miért nincs? Fordítva viszont ez rendszeresen előfordul. Nyáron naponta többször is belefuthatsz ilyen "kedves" idegenekbe.

Ugyanakkor engem nem tetovált emberként az igenis izgat, hogy miért varrat magára valaki. Mi motiválja? Mennyire veszi zokon a szűkebb és tágabb környezete kéretlen véleményét? (Ez a szerkesztőségben is vita tárgya volt, hiszen Petit tetováltként már a hideg is rázza a folyton előkerülő "Miért csináltad?" és a "Nagyon fáj?" kérdésektől...)

Így hát nem bírtam ki, és felkerestem Balogh Erikát, aki első nőként nyitott tetováló szalont Budapesten 1993-ban. És azért legyünk őszinték: ehhez nem kis kurázsi kellett! De most meséljen Erika és a szárnyai alatt dolgozó Erdélyi Szofi, aki 2 éve erősíti a Black Moon Tattoo csapatát.

Erika csak néz rám kicsit értetlenül, mire Szofi megszólal:

-"Igazából ez ma már olyan, mintha fodrászhoz mennél. Nincs benne semmi igazán extrém. Én nagyon vágytam kifejezetten a tetőtől talpig tetováltságra. Győzködtem is rendesen a szülőket, hogy még 18 alatt lehessen, de nem álltak kötélnek. Viszont azóta pótoltam a 'lemaradást'. Szépen jöttek sorba. Van egy-két irányvonal, amit követek, de simán belefér valami spontán varratás is."

Közben Erikára nézek, és a tekintetemmel próbálom rávenni, hogy avasson be a kezdetekbe.

- "Számomra nem nagy szám a saját sztorim. Átlagos életet éltem, és egy újsághirdetésben bukkantam rá a gyorstalpaló tetováló képzésre. Nem sokat gondolkodtam rajta, belevágtam. Volt ott minden. Egymáson gyakoroltunk, de előfordult, hogy a nyugati aluljáróból érkezett a delikvens, akire varrhattunk."

Emlékszel az elsőre?

- "Magára az érzésre nagyon. Pontosabban a remegésre. Rengeteget rajzoltunk előtte, gyakoroltunk az erre hivatott eszközökön, de a valóság egész más. Az mindent visz. Persze idővel valamelyest meg lehet szokni, de azért sohasem leszel teljesen immunis. Megmarad a bizsergés, hevesebben ver a szíved. Nem volt egyszerű nőként a kilencvenes években gyökeret verni tetoválóként. De óriási kalandnak fogtam fel. Jelenleg pedig nagyon jó látni, hogy a mostani generációnak már jóval több lehetősége van. Nekünk annak idején gépet, festéket beszerezni is tortúra volt."

Hogyan reagált a külvilág?

Erika: - "Meglepte őket, de elfogadták. Persze a strandon megbámulnak, de igazán nem érdekel. Ez van. Nyaktól lefelé nem nagyon van rajtam tetoválásmentes övezet. Általában két véglettel találkozom: vagy félistennek tartanak vagy ijesztőnek. De az előbbi a jellemzőbb. Az emberek valamiért másnak akarják látni a tetovált embereket. Holott mi nem másokért, hanem magunkért csináljuk."

Szofi: - "Hát előfordult már, hogy egy néni keresztet vetett rám. (Nevet.) És persze sokan nem tudják levenni rólam a szemüket. A családom szerencsére elég jól megbékélt a helyzettel. Anyukám ma már csak azt kérdezi, hogy hova lesz a következő. De mindig 'megnyugtatom', hogy fogalmam sincs! Viszont annak nem örülök, hogy egyre jobban fáj. Azt hinné az ember - vág közbe Erika -, hogy idővel ez már meg se kottyan. Ez egyáltalán nem igaz. Egyre jobban fáj, de végül is a tetoválásnak fájnia kell." :-)

Nyitókép: iStockphoto