Az "életben maradt" családtagokkal ki törődik?

De az éjszakák kegyetlenek. Főleg az első néhány perc, amikor lekapcsolom a villanyt. Mintha a sötétséggel egyszerre feltörne minden fájdalom. Fekszem az ágyon nyakig betakarózva, csend és sötétség honol körülöttem. Nem ugat a kutya, és nem nyávog a macska. Nincs egy árva hang sem körülöttem. Nem szuszog már mellettem az, aki magát az életet jelentette. Helyette viszont kezdetét veszi a film. És csak pörögnek, és pörögnek a filmkockák. Egyik a másik után. Megállíthatatlanul.

Bár nem látok rá reményt, de vágyom rá, hogy ez egyszer véget érjen. Az egyetlen, ami tényleg értelmet ad mindennek, hogy fel kell nevelnem a fiam. A felnőtt létbe kell segítenem ezt a 12 éves gyereket, aki végignézte az édesanyja haláltusáját. Majd nem sokkal ezután a nővére kálváriáját is. Bár ez utóbbi nem volt olyan hosszú... Csak egy kis fejfájással kezdődött, aztán kevesebb, mint egy évvel később halállal végződött.

Csak az éjjel ne jönne el! Az ébrenlét és az álomba szenderülés közti végtelen időszak. Amikor jönnek azok a képek - előbb az egyikük, majd a másikuk betegségéről. Az egyre csökkenő reményről, a kiszolgáltatottságról. A pillanatról, amikor megtudtam, hogy nincs visszaút. A tehetetlenségemről, amit széles mosoly mögé rejtettem. Hiszen férfi vagyok. Erőt, bátorságot, hitet akartam adni a feleségemnek, majd nem sokkal később a lányomnak. Szerettem volna felvértezni őket halandóság ellen. Szerettem volna a lelki gyötrelmeimet elcserélni a fizikai fájdalmukra. De hát az élet nem így működik.

Mi több, amikor a lányom szervezete is feladta a küzdelmet, akkor úgy éreztem, maga alá fog temetni a fájdalom ólmos súlya. Nem láttam reményt, nem láttam kiutat, nem tudtam, hogy merre induljak, kihez forduljak. Szó szerint topogtam a kórház folyosóján, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Mert ugye előtte megvolt a napi rutin. De most mi lesz? Hazamegyünk a fiammal az üres házba, ketten?! Valahogy így történt.

Hazabattyogtunk a telefonszámmal és a névvel: Lélekmadár. Sokat ízlelgettem ezt a szót. Találónak éreztem. Idő kellett, amíg kibogoztam, hogy miről is van szó. A nővérke valószínűleg elmondta, de nem tudtam felidézni belőle semmit. Aztán a pokoljárás kellős közepén azt éreztem, hogy adni kell ennek egy esélyt. Telefonáltam, és mivel már fél év eltelt a lányom elvesztése óta, így a következő alapítványi táborba mehettünk is. Bizony, mindketten.

Nem gondolkodtam rajta. Örültem, hogy kiszakadhatunk a megannyi emléket ébresztő falak közül. A legnagyobb meglepetésemre nemcsak költséghatékony, de egyenesen ingyenes volt a részvétel. Szállással, programokkal, étkezéssel, szakemberekkel, mindennel együtt. Azt hiszem, aki ápolt már beteget, annak nem kell bemutatni, hogy ez milyen ajándék az életbenmaradt családtagoknak.

Újra visszamennénk, ha lehetne. De egyelőre kimerítettük a lehetőségeket. Kicsit azért ott is csodabogarak voltunk, a két szerettünk egymást követő elvesztésével. Ez azért tényleg nem mindennapi. Ellenben erőt adott, hogy láttam mások szemében a jó értelemben vett megrökönyödést. A táborozóknak nem kellett szavakkal leírni a fájdalmat, ők tudják, hogy milyen a szeretett személy elvesztése, hiszen átestek rajta. Van elképzelésük, milyen szörnyű lehet, ha ez duplázódik.
Nyitókép: Shutterstock

Zoltán történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Lélekmadár