Konfliktuskezelés Csernussal

Kötelezően, receptre írnám fel mindenkinek. A stílusa a provokatív, kötekedő és néha már a "legszívesebben szájba vernéd" kategóriát súrolta. Ízekre szedett, alázott. És a végén még a képedbe is röhögött. Persze, most lehet hőbörögni, hogy milyen szemét, pedig valójában csak egy görbe tükröt mutat a tökéletesnek hitt álomvilágodról.

Gyors felvezetés után egyből belecsap a közepébe. Semmi sallang, rögtön az emberek következnek. Átlagosan 3 kérdés. Ennyi kellett hozzá, hogy az áldozatok atomjaira hullva, falfehéren, levegő után kapkodva billegjenek egyik lábukról a másikra. Két óra kemény valóság arról, hogyan is dugjuk a fejünket a homokba a mindennapokban. Pedig a kérdések egyszerűek. Mersz-e konfrontálódni? Felismered a helyzetet? Hogyan reagálsz, vagy inkább hogyan nem? Megdöbbentő válaszok születtek. Hogy a hirtelen jött reflektorfény vagy a mesterien kiprovokált konfliktushelyzet miatt, mindenki maga döntse el! De egy biztos: abban a teremben nem volt olyan ember, aki ott, aznap ne merült volna el a konzekvenciák erdejében.

• Számomra a legerősebb példa egy frissen szakított, 25 éves srác története volt. A hozzá intézett kérdés egyszerű és lényegre törő volt: vajon tudja-e, hogy a kapcsolata mikor jutott el arra a szintre, hogy a párja már nem tisztelte? Síri csend.
• Ezt követően, egy egészen rövid analizálás után pedig a srác édesanyjának "vallatása" következett.
  Ön képes férfiként tekinteni a fiára?
• Nem, nekem ő mindig is a kis bébim marad.

Jó ég! Szegény gyerek... A saját édesanyja küldte a kínpadra. Hiszen hogyan lehet erős, tiszteletet érdemlő ember, akit a saját anyja egy moziteremnyi előtt bébinek nevez?! Nem kellett magyarázat. Sem elemzés, sem további kérdések. Mindenki tudta, hogy mi az ok-okozat. Talán még az anya is, de beleállni a helyzetbe továbbra sem mert. A teremben vágni lehetett a feszültséget. Az biztos, hogy az ember akkor érezte magát utoljára ennyire pellengérre állítva, amikor az apja kiskorában a teljes nevén szólította.

És bizony, egy konfrontálódás sérülést okozhat. Mert ezekben a kellemetlen, és sokszor nem várt szituációkban megmérettetjük saját magunkat. Egy olyan ismeretlen úton indulunk el, ahol fogalmunk sincs, hogy mi fog történni. És ezért mi legtöbbször kihátrálunk a szituációból. Inkább némán a puttonyunkba pakoljuk mindazt, amit a mindennapokban a nyakunkba zúdítanak. Este pedig kitomboljuk magunkat. Otthon, ott, ahol senki nem vág vissza.

Pedig a konfrontálódás nem más, mint lehetőség arra, hogy valami más történjen az életünkben. Hogy végre kilépjünk a komfortzónánkból. És mi lesz, ha megtesszük? Sikerrel járunk, vagy elbukunk. De semmiképpen nem marad a fejünk felett a megválaszolatlan kérdés, hogy "Mi lett volna, ha...?" És nem telik tovább az a rohadt puttony...

Nyitókép: Origo