Kikényszerített császármetszés

Egy történet arról, hogy miként őrölhet fel két szélsőség egy anyát, akit kismama fórumok ősanyái és emberséget csak hírből ismerő orvosok szorítottak sarokba:

Minden este ugyanaz a forgatókönyv. Bemegyek a fürdőbe és gondosan ügyelek rá, hogy még véletlenül se álljak olyan szögbe, hogy a tükörben megláthassam a vágásomat. A vágást, ami bár életet adott, de számomra csupán egy stigma, egy szégyen. A heg, ami, míg élek, emlékeztetni fog rá, hogy elbuktam. Képtelen voltam természetes úton életet adni. Teljesen feleslegesen készültem, vágytam rá, és játszottam le magamban a szülésemet. A vicc, hogy még csak nem is féltem tőle. Örültem az első fájásoknak, aztán ahogy erősödtek, és sűrűsödtek, már csökkent az örömöm. Üvöltöttem, és sírtam is. Mocskosul vergődtem. De éreztem magamban az erőt, hogy meg tudom csinálni.

Forrás: Shutterstock

Aztán egyszer csak a semmiből a fejem felett döntöttek. "Nem várunk tovább, irány a műtő!" Még az asztalon fekve, leszíjazva is kértem, hogy ne tegyék ezt velem. Várjunk még egy kicsit. Hiszen sem a baba, sem én nem voltunk közvetlen életveszélyben. Folytak a könnyeim a végtelen kiszolgáltatottságtól, és attól, hogy egy percig sem érdekeltem senkit.

Kéthetente egyszer a pszichológusom (mert, hogy nekem ilyen is van, "fene a jó dolgát, és még így is vergődik") kanapéján ülve újra és újra felismerem, hogy értelmetlen az önostorozásom. Nem kell azért bántani magam, ami tőlem független. Aztán 1-2 nap után kezdődik minden elölről.

Tudod, kedves olvasó, te, aki már ítélkezel rólam! Elmondom neked, hogy hálás vagyok az egészséges gyermekemért, és azért is, hogy mellette lehetek. Sőt, valószínűleg éjjelente nem küzdenék rémálmokkal, ha a fejem felett döntő, rideg némaságba burkolózó szakmai team munkája életmentő lett volna. De ez semmi másról nem szólt, mint hogy az ő akaratuk előrébb való, mint az én akaratom - az én testemről. Persze nem vagyok orvos. Még csak harcos kismama sem. Egy nő vagyok, aki úgy érzi, a 21. század szülési protokoll gépezete megerőszakolta. Tudod, még csak dühös sem vagyok. Csupán szenvedek, mert úgy érzem, hogy megfosztottak életem egyik legnagyobb élményétől. Indokolatlanul vették el tőlem a szülés, a babámtól a megszületés csodáját. Nem voltam más, mint egy porszem a gépezetben. Egy iparban, amely a szakszerű - bár attól függ, mit nevezünk annak - ellátást nem, de az empátiát teljes mértékig figyelmen kívül hagyja.

Így aztán néhány óra vajúdás után egyszerűen betoltak a műtőbe. Mit számított a halálra rémült anyuka kérése, a könnyei, amelyek elapadhatatlanul csorogtak az arcán? Kit és hol érdekelt volna, hogy ez a 32 éves nő élete traumáját éli meg?

Forrás: Shutterstock

 

Persze tudom, hogy nem kellene siránkozni, hiszen élünk, épen és egészségesen. Azért azt megsúgom az ítélkezőknek, hogy örülhetnek, mert lelkiismeret-furdalás is gyötör. Hiszen nem kellene ezen az amúgy nem is olyan nagy dolgon kínlódnom. Ezt egyszerűen csak el kell fogadni. Meg örülni, hogy a karomban tarthatom a pici kincsemet. Az már más kérdés, hogy élete első néhány órájában nem lehetett velem. És ugye az is semmiség, hogy hetekig alig bírtam felvenni a piszok nehezen gyógyuló sebemtől?

A kérdés költői. A választ pedig nekem kell helyretennem magamban. Jól tudom. Viszont egyelőre csak annyit érzek, hogy kegyetlen űrt, mindent magával ragadó szégyent hagyott bennem az éjszaka, amikor megbuktam, mint nő. A saját szememben egy szánni való anya lettem, aki még csak annyit sem tudott megadni a gyerekének, hogy a világra hozza. Mert ugye, főleg a nagy ősanyák, gondolkodás nélkül szórják rád a szitkot: mondván, te nem is szültél. Hát kérlek, tényleg nem. Nem szültem.

Viszont életet adtam, aminek az ára egy nagy hasi műtét volt. Arról meg - mivel már nem vagyunk az oviban - talán ne nyissunk vitát, hogy kinek fájt jobban! A baj ott van, hogy ezt most így leírom, de mélyen belül igazat adok a támadóknak. Az agyam küzd ellene, de a lelkem összeomlott.

Pont egy éve, hogy kiemelték belőlem a fiamat. Felvágtak, megráncigáltak, ridegen felmutatták, elvitték és összevarrtak. Aztán kitoltak az őrzőbe, és laza 12 órával később kezemben is tarthattam a babámat. Nesze neked korai kötődés, aranyóra...

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

SHE

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?