Feláldoztam a karrieremet a gyászoló apámért...

Fullasztóan meleg nyári nap volt, amikor megkaptam a telefont, hogy meghalt az anyám. Pokoli volt. Hirtelen egy teljesen más időszámítás vette kezdetét, csak ezt akkor még nem tudtam.

Az első néhány pillanatban csak fuldokolva sírni tudtam, majd remegő kézzel a bőröndömet pakolni, hogy amilyen hamar csak lehet, az apámmal legyek. A férfival, aki egy fél pillanat megözvegyült. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz, vagy hogyan lesz ezentúl. Az anyám volt a család motorja, a szíve és a lelke. És egyszer csak eltűnt a teste, a hangja és a nevetése.

A ruhái, a gondosan elrendezett kamrája, az eltett befőttek sora még jó sokáig kitartott. Úgy kellett tőle búcsúznunk, hogy még mindenen ott volt a lenyomata. A hullaszállítók úgy vitték el, hogy a mosógép éppen csak lejárt. Annyira nem készült meghalni, hogy nagymosást csinált, amikor a szívinfarktus érte. Ami jött, látott és mindent vitt.

Apám csak a temetésig ledobott tíz kilót. Nem evett, és voltaképpen csak lézengett. Őszintén szólva megrémültem, hogy őt is elveszíthetem. Ezzel párhuzamosan fényét vesztette a jól bejáratott pesti életem, az alakulóban lévő karrierem. Nem adott megnyugvást a frissen vásárolt kicsi, de új építésű lakás. Vagyis mindaz, ami az ominózus telefonhívás előtt magát a világot jelentette nekem.

Nem vonzott többé a nagyvárosi miliő, mert folyton csak az járt a fejemben, hogy az apám otthon ül egyedül. Nyomasztott a tudat, hogy nem lehetek mellette. Nem ugorhatok csak úgy fel hozzá, és nem lephetem meg egy vacsorával. Persze naponta többször beszéltünk, de azért az nem ugyanaz. Főleg, hogy az anyámmal eltöltött harminc év alatt talán, ha összesen 2-3 hetet töltöttek külön. Nem szerettek egymás nélkül lenni.

Aztán egyszer csak közbeszólt az élet. Kemény lapokat osztott, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy az apám képes lesz talpra állni. De abban még annyira sem, hogy ha nem lépem meg, amit a szívem diktál, akkor képes leszek valaha is megbocsátani magamnak. Így aztán egy esős kora őszi délutánon döntöttem: költözöm.

Nem számít, hogy miről maradok le, vagy mit adok fel, ha ezzel egy egészen kicsit is hozzá tudok járulni apám gyászának megkönnyítéséhez.

Forrás: Shutterstock

Hogy mit adtam fel?

Egy bimbózó karriert, egy jól bejáratott életet, amit mindennél jobban szerettem, és rengeteget küzdöttem érte.

Hogy mit kaptam?

Lelki békét. Természetesen csak rengeteg átbeszélgetett, átsírt éjszaka után.

Hogy mit veszítettem?

Egy szakmát, amiről papírom van, de vajmi kevés gyakorlatom. És egy barátságot, ami akkor nagyon szorosnak tűnt, de kiderült, hogy mégsem volt az.

Hogy mi a mérleg?

Nincs mérleg. A folyamat közben értettem meg, hogy nem lehet összehasonlítani a karriert és a családot. Mert egyszerűen teljesen más lapra tartoznak. Nem lehet egymás mellé tenni azt, hogy munkába rohanás közben felhívod, és azt, ha van időd még munka előtt kimenni vele a temetőbe.

Nem mindegy, hogy csak hallod, vagy fizikai valóddal is kíséred a folyamatot, ahogy a napi két temetőbe járásból szépen, lassan heti egy lesz. Mint ahogy azt sem, hogy át tudod-e vinni azt a vacsorát, vagy éppen még éjszakára is tudsz-e maradni, ha éppen úgy érzed, most ez kellene.

A férfiak nem szeretik, ha szenvedni látják őket. Az esetek többségében nem kérnek segítséget, és "majd lesz valahogy" felütéssel elintézik a szívügyeket. Az apám sem kérte soha egyetlen szóval sem, hogy költözzem, legyek mellette. De a megérkezésem első napjától kezdve láttam, hogy újra pislákol benne az élet. Elindult a hullámvölgyekkel tarkított gyászfolyamat, amelyben a legtöbb csatát magának kellett megvívnia, de nem egyedül.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?