A bölcsis beszoktatás első pokoli hete

Eljött idén is a szeptember - ha máshonnan nem, hát a Facebook üzenőfalamról tutira értesültem erről. Ugyanis mindenki, akinek gyereke van, sorra posztolta ki az óvodába és iskolába indulós képeket a lurkókról.

Össze is szorult a szívem, amikor egy "Schoolbag in hand, she leaves home in the early morning" kezdetű bejegyzést láttam az unokahúgom kislányáról. Hármat pislogok, és nálunk is ez következik - gondoltam. Pedig itt még csak a bölcsis beszoktatás van műsoron...

Utólag átgondolva annyit tudok mondani erről, amit apukám szokott reagálni az elképzeléseimre: "Álmodj, királylány!" Én ugyanis meg voltam róla győződve, hogy nem lesz itt semmi gond, kérem. Az én kislányom úgy otthagy a játszótéren, mintha ott sem lennék. Plusz folyamatosan mindenféle gyerek közösségekbe jártunk, így tök szociális a kicsi. És ezt hirdettem is fennhangon mindenhol. És nem értettem, hogy miért intéznek el a legtöbben egy legyintéssel vagy mosollyal...

Aztán eljött az első és a második nap. Először csak egy órát voltunk a bölcsődében együtt, majd a második napon már ott is kellett hagynom a kislányomat kb. másfél órára. Minden rendben is ment. Igazából picit meg is sértődtem, pityeregtem is, hogy a gyermek egy "Szia anya" integetéssel elintézte az elválásunkat...

A harmadik napon már 11-re mentem érte, a negyediken pedig délre. Ezek a napok viszont már keservesek voltak... mindkettőnknek. Valószínűleg ekkor ébredt rá, hogy ide nem csak úgy eljöttünk játszani, hanem bizony ide mindennap jönni kell. És ez már nem tetszett. Jött a sírás, a rúgkapálás, az "Anya, gyereee!!!", amikor átadtam a gondozónője kezébe. És ez így is ment majd egy hétig.

A maximum idő, amíg nem sírt, 5 perc volt. Aztán kezdte elölről... A végén már ott tartottam, hogy egész nap csak önostoroztam, mert talán nem kellett volna visszatérnem dolgozni a beszoktatás előtt. És elkezdtem fontolgatni: lehet, hogy újra otthon kell maradnom, mert ez nem fog menni...

Forrás: Shutterstock

Aztán jött a nagy áttörés. A nyolcadik napon már nem hallottam három házzal arrébbról, ahogy keservesen sír, amikor odaértem. Biztosan alszik - gondoltam. De nem. Békésen játszott egy kisvonattal. Az érkezésem előtt ugyanis az egyik óvodás kisfiú odament hozzá, adott neki egy puszit, hogy megvigasztalja, kézen fogta, majd elvitte játszani. És onnantól kezdve a kislányom tök jól elvan - köszönhetően a kedves, odaadó gondozónőknek, a családias környezetnek és a többi kisgyereknek. És persze saját magának.

Azért a reggeli elváláskor még van egy kis sírás, de gondolom, előbb-utóbb ez is elmarad majd. Már nem aggódom rajta, mert rájöttem, hogy hiába is stresszelnék, úgyis a saját tempójában oldódik majd fel teljesen. Úgy érzem, hogy én amit tudtam, megtettem, hogy megkönnyítsem számára ezt a folyamatot:

  • kezdés előtt sokat meséltem neki a bölcsiről
  • próbából a nyár folyamán töltöttünk időt külön is
  • igyekeztem minőségi elfoglaltságokat beütemezni minden napra

Persze ez még így is nehéz, hiszen mégiscsak egy elválási folyamatról van szó, és nem szabad siettetni. Azt pedig egy életre megtanultam, hogy a gyerekem nevelésével kapcsolatban semmit ne vegyek biztosra, mert totál fölösleges. A lényeg, hogy szeretettel és türelemmel legyünk, és akkor minden a lehető legjobban fog alakulni.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?