Most nekem kell gondoskodnom rólad, anya!

Anyám sosem volt egy gyors ember. Sem gondolkodásban, sem cselekvésben. A maga módján szeleburdi teremtés, akit megtépázott az élet. A sok hullámvasutazástól láthatólag nem mindig találta a helyét a világban.

Amikor mélypontra került, általában sajnos ágyban fekvéssel, kevés munkával, sok munkanélküliséggel élte túl ezt az időszakot. Gyermekkorom egy részét a viták és félelmek töltötték ki, hiszen ha csupán egy ember keresőképes egy négy fős családban, az problémákat okoz - legyen szó a számlák befizetéséről vagy a napi betevő megvételéről. Anya mindig szerette a maga módján feldolgozni az élet nehézségeit. Begubózott, nem sokat beszélt, a háztartást is elhanyagolta.

A végső csapás 2017 nyarán érkezett el, amikor az egész család által szeretett és sokra tartott mama meghalt. Anya édesanyja. Ezután következett egy borús év... Olyan felhőkkel volt tele az ég, melyek csak irtózatosan lassan voltak hajlandók elkúszni a fejünk felől. Azt hittük, sosem lesz már napsütés, sem boldogság a lelkünkben. Bár minket is megviselt a veszteség, anya teljesen elengedte az életet. Egy év. Ennyi kellett neki, hogy oda kerüljön, ahova senkinek nem szabadna. Pszichiátria, harmadik emelet, addiktológia.

Mire bekerült, nem tudta, milyen nap van, mi történt tegnap, mit evett aznap, hogy mama háza már 3 hónapja nem áll, már nem létezik az az otthon, ahol ő felnőtt. A kontroll teljes elvesztését láttuk, kifejezéstelen arcot, a ködös tekintetet.

Addiktológia osztály. A hely, ahol bármiféle függőségbe menekült emberek vannak, mivel olyan súly nyomja őket, melyet képtelenek elviselni tiszta fejjel. Mint a pálinka országa, azt hiszem, nem szükséges leírnom, nálunk mi ütötte fel a fejét...

Forrás: Shutterstock

Másfél hétig minden nap a változatlansággal birkóztunk. Milyen nap van? Hétfő. Mindig hétfő. Minden nap egy kicseszett hétfő volt. Minden nap belénk karolva vagy járókerettel mert csak kilépni a kórteremből. Minden nap felügyelni a zuhanyzását. Őszinte leszek. Ezt nem vállaltam.

Tudtam, mivel jár, tudtam, mennyire sérülékeny, és milyen kényelmetlen lehet számára a helyzet, így ezt a dolgot a nővéremre hagytam. Emiatt én vállaltam minden mást. Én voltam a benzin felelős, a zokni, a hálóing, a bugyi, a betét vásárló. Mindent megtettem, amivel csak hozzá tudtam járulni a helyzetek megoldásához.

Három hét telt el, mire anya helyrejött annyira, hogy kiengedjék. A városi AA gyűlések és pszichiátria állandó látogatójává vált. A háziorvos finoman, minél szofisztikáltabban próbálta felnyitni a szemünket: az az anya, akit ismertünk, talán sosem jön már vissza.

Az élet sokszor nagyon szemét. Hiszen gyermekből lettem én az ellátó. Mi lettünk a felnőttek, akik noszogatják a saját anyjukat, hogy egyen, vegye be a napi 6 különböző gyógyszerét, amelyből kettő csak hangulatjavító. Majd bele kell nézni a szájába, hogy valóban lenyelte-e a bogyókat, figyelni kell, hogy egyen, keljen ki az ágyból, figyelni, hogy változik-e valami az állapotában. Én pedig csak azt szeretném, hogy bárcsak újra lenne anyukám.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?