Hétköznapok a dévai gyermekotthonban

Egy sovány, nyurga, szőkésbarna gyerek szállt ki a buszból, hátán piros kis hátizsákkal. Két számmal nagyobb nadrágot viselt, fekete sportcipőt, kinőtt, piszkos inget. Zavartan nézett ki hosszú, csapzott frufruja mögül.

- Volt még csomagja? - kiáltott be Éva Pistának.

- Igen, volt - mondta a sofőr. Perceken át keresték, mire rájöttek, hogy Pista a gyerek hátán lévő kis piros hátizsákra gondolt. A férfi vállat vont és visszaugrott a buszba, aztán elhajtott a gyermekotthonhoz tartozó kolostor felé. Éva pedig ottmaradt az új gyerekkel az utcán.

- Éva nevelő vagyok - szólította meg. Folyamatosan arra gondolt, milyen lehet egy kisgyereknek - aki valószínűleg még a faluja határát sem lépte át soha - elutazni több száz kilométerre, ahol egy teljesen idegen ember azt mondja neki, hogy ő lesz vele az édesanyja helyett. Milyen irreális azt kérni tőle, bízzon meg benne...

- Téged hogy hívnak? - kérdezte Éva.

- Nagy Hunornak! - vágta rá a fiú, inkább dacosan, mint bátran. Éva ebben jó volt: remekül olvasott a fiúk testbeszédéből, hangszínéből.

Ez a gyerek nagyon sovány volt, látnivalóan alulfejlett. A hosszú fekete tréningnadrág furcsán lógott rajta, alul a nadrág szárán nyitva himbálózott a cipzár, a lógó rész súrolta a földet. A gyerek lábán újszerű edzőcipő volt, Éva biztosra vette, hogy iskolakezdésre kapta. A szülők általában ilyenkor vesznek új cipőt a gyerekeknek errefelé. A nő közelről már azt is látta, milyen hosszú a gyermek körme - és persze gyászkeretes a fekete kosztól. Pedig a legtöbb szülő kimosdatja a kölkét, mielőtt az alapítványhoz küldi, és a legjobb ruhát adja rá az utazáshoz...

- Gyere, menjünk be! - mosolygott Éva a kisfiúra. - Nézd, ez a mi házunk. Rajtad kívül még hét fiú lakik itt, meg én. Megmutatom a szobádat, aztán átmegyünk az alapítványhoz ebédelni, itt van egy sarokra - a nő a vár felé mutatott. - Nem jártál még Déván, ugye?

Persze, hogy nem. Kovásznán túl soha nem járt. Reggel beültették egy buszba, most kiszállt, ki tudja, hol. A Holdon is lehetne! És most biztos arra gondol, hogyan és mikor fog innen hazakerülni - futott át Éva agyán. Ez tulajdonképpen vele is így volt: mielőtt Dévára költözött, az életében minden tervezetten ment. Gyerekkora óta mindig látta előre, hová megy, mikor indul, meddig marad, miért lesz ott.

Ellenben itt, Déván minden olyan képlékenynek tűnt: például bejelentik, hogy érkezik délután egy vendég, aztán üzentek, hogy később jön. Meg hogy mégsem ma. De igazából nem is tudjuk, mikor fog ideérni. Azt sem tudjuk, pontosan miért jön. Majd elmondja, ha ideér. Majd elmondja, vagy majd kialakul időközben. És hogy meddig marad? Majd meglátjuk...Éva ilyen válaszokat hallott Déván nap mint nap. Neki, a volt menedzsernek eleinte furcsa volt így élni, de idővel megszokta.

Forrás: Shuttertsock

Odaértek a házhoz, Éva benyitott az ajtón.

- És hogy kerültél ide? - kérdezte.

- Kovásznára akartam menni, de ott nem volt hely. Mari néni intézte, hogy idejöjjek.

- Anyukád akarta, hogy eljöjj?

- Inkább én akartam. Hogy tanulhassak - mondta a fiú, és bekukkantott az előszobába. Évában örökre megmaradt ez a pillanat, ahogy a fiú előretolja a szurtos kis orrát, és bejelenti, hogy maga akart eljönni Dévára.

(...)

- Ehetek ebből a Hippből? - kérdezte nem sokkal később, amikor Éva hazaért a kolostortól, és elhozta az uzsonnára osztott kis zacskós almapüréket.

- Ha bírsz még, egyél nyugodtan - válaszolta a nő.

- Mennyit szabad?

- Amennyit bírsz. Csak nem maradtál tán éhes? - csodálkozott Éva. De akkor lepődött meg igazán, amikor a fiú rávetette magát a pürére.

- Mennyit evett meg a Hippből? - emlegette még hónapokkal később is az esetet a kis Gabi.

- Igen, először megevett négyet, amennyi neki járt. Aztán kérdezte, hogy ehet-e még többet. Megevett nyolcat, tízet, akkor már kezdtem mérges lenni rá, hogy nem igaz, hogy még mindig éhes - mesélte Éva.

Akkor már kíváncsi voltam, mennyit kell megennie ahhoz, hogy beteljen vele! Azt akartam, hogy megértse: itt bármennyit lehet enni, mert másnap is van étel, nem kell mindent ma elfogyasztanunk! Odaadtuk neki a nagyfiúk adagját is, Arni meg Laci úgysem szerette ezt az almapürét.

Aztán egy-egy csokiért elcseréltem Kis Darius és Radu adagját is, hogy Hunor még többet ehessen. Akkor már nagyon vártam, hogy mikor mondja azt a fiú, hogy elég! Tizennégy után látszólag tele lett, mondtam neki, hogy pihenjen kicsit, de tíz perc múlva visszajött, és megevett még kettőt... Másnap reggel pedig még nyolcat. Így volt! Aztán egy darabig nem kért többet, de utána megint ette vidáman.

- Ezt mi nem érthetjük! - nevetett Eszter nevelő, a negyvenes évei végén járó asszony. - Nagy Pistával is így volt! Maga elé vette a tálat a szendvicsekkel, ette-ette. Nem érdekelte, hogy a többinek nem jut, vagy, hogy másnap is lehetne enni. Addig ette, amíg el nem fogyott! Az ilyen kiéhezett gyerekekkel így szokott lenni, nem tudnak parancsolni maguknak. Ha valamihez hozzájutnak, akkor mind meg akarják enni!

- Hadd egyen, majdcsak betelik vele! - nevetett rajta Éva.

Más nevelők viszont csóválták a fejüket.

- Az a baj, hogy Éva, te túl sok mindent megengedsz a gyerekeidnek! - állapította meg Ilonka nevelő, aki már vagy tizenöt éve dolgozott nevelőként Déván. De Éva csak vállat vont. Ezeket a gyerekeket senki nem kényezteti el az életben - hadd kapjanak egy kicsit többet, amikor csak mód van rá!

Könyvrészlet: Befogadlak, elfogadlak, elengedlek

Nagyfalusi Éva

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?