Életem végéig gyötörni fog a bűntudat, hogy nem védtelek meg, anya (18+)

Emlékszem minden egyes reggelre, olykor éjszakára és hajnalra, amikor a kiabálásodra ébredtem. Összerezzentem a takaró alatt, aztán amikor csörömpölést is hallottam, kimerészkedtem a szobámból. A résnyire nyitott ajtóban álltam. Láttam, ahogy megragad téged. Sosem olyan helyen ért hozzád, ahol bárki láthatta volna a nyomait... láttam a félelmet a szemeidben, és mindennél jobban akartam segíteni. De még csak tizennégy voltam. Ő erőmön felül volt, nem tudtam volna nyerni.

Reggelente, mikor iskolába indítottál, mosolyogtál rám. Csillogtak a szemeid, szeretet sugárzott belőlük, bár tudtam, hogy fáradt vagy. Napközben nem voltál veszélyben, így én is nyugodt voltam. Délután azonban elszántan, harcra készen mentem haza... sose lehetett tudni, mi következik. Nyolcadikban kezdtem el verbálisan küzdeni ellene, melletted, de az nem ért semmit. Azonban amikor középiskolában harmadikos lettem, már egy teljesen másik Patrik voltam.

Az új iskolában új barátaim lettek, akik ugyan más módon, de tudták, min megyünk keresztül. Társaimmá váltak volna a harcban, ha kellett volna - sajnos kellett is. Egyszer. Emlékszel, mikor egy nehéz vizsga után vártál minket haza, bőséges ebéddel? Egyikünk se számított rá, hogy előbb hazaér a munkából. A szokásosnál előbb, a garatra már jócskán felöntve.

- Mit keres itt ez a rakás suhanc?! - hörögte.

- Ma én vagyok a soros a vendéglátásban. Gondod van vele? - kérdeztem.

- Igen! A péntek a rohadt pihenőnapom! Nincs hangulatom vendégekhez. Zabáljatok máshol! Te meg ne rakj alájuk mindent! - kapta ki a kezedből a serpenyőt. A köret a földre borult. Megremegett a kezed, a szemedben félelem derengett. Felpattantam a helyemről, odaléptem eléd, elkaptam a kezét, kicsavartam belőle az üres serpenyőt.

- Ne merj kezet emelni anyura! - ordítottam, mire a barátaim köré gyűltek. Te a kezem után nyúltál, amivel kész lettem volna lesújtani.

- Patrik, hé. Nem éri meg... - suttogtad alig hallhatóan a fülembe. Vennem kellett egy mély levegőt, hogy lehiggadjak. Ha nem lettél volna, biztosra veszem, hogy vagy ő, vagy én már nem élnénk.

A szalagavatómon már kendő takarta el kopasz, gömbölyded fejbúbodat. Ha ő nem lett volna elég, még a rák is felütötte a fejét. Azt hittem – naivan -, hogy lesz majd annyira tapintatos, hogy a betegséged miatt megváltozik. Nem így lett. Továbbra is ugráltatott téged, s amikor ismét a kiabálásodra ébredtem, - hosszú idő után újra - , gondolkodás nélkül nekirontottam. Ököllel ütött arcon, elterültem a földön, majd rugdosni kezdett. Nem győzhettem, esélyem se volt ellene. Te felsikoltottál félelmedben, csak ekkor hagyott engem békén. Még elmosódva láttam, ahogy a kettőtök alakja eggyé válik. Fenyegetőzött valamivel, de nem értettem minden szavát. Talán rólam volt szó, talán nem. Téged az ágyra lökött, majd bevágta maga után az ajtót...

Nagyon hiányzol. Mindennap. De hidd el, sokkal jobb már neked, hogy nem vagy itt. Négy hónappal a rám támadása után elveszítettelek. A végsőkig ugráltatott, kihasznált téged, én pedig tehetetlen voltam. Sajnálom, anya, hogy nem védtelek meg tőle. Nem ilyen életet érdemeltél, mert te sem ilyet szántál nekem. De remélem, ott, ahol most vagy, nincsenek szörnyek. Csak békesség, boldogság, egészség, mert ezeknél kevesebbet nem érdemelsz. Ő pedig meg fog fizetni mindenért, amit veled tett. Szerencsére már nem élek vele. Utánad én is elhagytam, a menyasszonyommal és a kislányunkkal élek. Köszönöm, hogy kárpótlásként az életembe küldted őket. Érzem, hogy még ilyen messzeségből is fogod a kezemet.

Patrik történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock