Amikor a nő hívja meg a férfit

Hatalmas a nyomás a pasikon: nem csak maguk számára kell megteremteni az anyagi biztonságot, de a párjuk, sőt gyerekeik számára is. Legalább is hagyományosan. A hagyomány pedig nagy úr. Arról nem is beszélve, hogy mit él át az a férfi, aki kevesebbet keres, mint a párja.

Tudom, nem szép dolog, de nőként mindig imádtam, ha meghívtak. Nem azért, mert ki akartam használni a pasit: egyszerűen megbecsülve éreztem magam. Kicsit volt bennem egy "nyertem" érzés. Na, meg persze az elégedettség, hogy "elég jó nő" / "elég jó társaság"vagyok ahhoz, hogy meghívjanak. Olyan, mintha ajándékot kapnék.

Valószínűleg a családból hoztam ezt: imádtam, ahogy apukám viccelődve királylánynak hívott, és rendszeresen meghívta a barátaimat is fagyizni, vagy fizette az ő nyaralásukat is. Belenőttem abba, hogy a férfi fizet.

De ha egy olyan pasi hívott meg, akiről tudtam, hogy nem áll túl jól anyagilag... Furdalt a lelkiismeret! Erősködni kezdtem hát, hogy beszállok. Innentől nem létezett nyertes állapot: ha engedte, azért, ha nem, azért volt rossz érzésem.

Aztán volt szerencsém pár hónapot Afrikában tölteni. És ahogy az lenni szokott: szerelmes lettem egy helyi srácba. Nemcsak azért voltam boldog, mert viszonozta az érzéseimet, hanem mert így kettő az egyben kaptam egy idegenvezetőt is. Csakhogy ő még a magyar diákokhoz képest viszonyítva is lényegesen csóróbb volt. Hamar rá kellett jönnöm: ha szeretnék bárhova is vele menni, az csak akkor lehetséges, ha én fizetek.

Eltelt néhány nap, és én egyre rosszabbul éreztem magam. Az oké, hogy hozzájárulok a közös szórakozáshoz, de hogy MINDENT én fizessek? Minden étkezést, minden buszjegyet, belépőket két főre - de még a telefonszámláját is, ha azt szeretném, hogy fel tudjon hívni néha. Szépen lassan rájöttem: én tartom el őt.

Tudtam, hogy nem semmirekellő, csak a pillanatnyi élethelyzete nehéz. Szerettem, és vele akartam lenni. Pedig azt is tudtam, hogy a harmadik világban még nekünk, magyaroknak is nagyon olcsónak számít minden. Ennek ellenére nagyon nehéz volt minden nap végén feldolgozni, mennyi pénz folyt ki a zsebemből.

És hát csak sikerült bogarat ültetni mind a négy fülünkbe...
Túljutottunk rajta, de mindennap volt vele munkánk. Neki az önbecsülésével, nekem a kapzsiságommal.
Féltettem, sajnáltam a pénzem.De meg akartam tanulni adni. Hazatérésem után pár napra vendégem érkezett: nálam aludt egy barátnőm. Örültem neki azért is, mert így most tovább tesztelhettem az irigységem, s örömmel tapasztaltam: bizony sokat fejlődtem. Boldogan, rossz érzések nélkül osztottam meg vele az ételem - ahogy azt Afrikában a legszegényebb családoknál is tapasztaltam. Ha ők meg tudják osztani azt a keveset, akkor nekem pláne mennie kell!

Schnierer Kati

Nyitókép: iStockphoto