Festés-vágás-gonoszkodás 40 ezerért

"De hát rá volt írva a kuponra, hogy minden hajhosszra érvényes a keratinos festés... Ezért vettem meg"- vágtam vissza én, pedig legbelül éreztem, hogy azonnal sarkon kellett volna fordulnom. Sosincs szerencsém a fodrászokkal.

"Lehet menni a kuponos céghez reklamálni. Nekem ez amúgy sem volt valami jó biznisz, majdhogynem ráfizetés, hiszen nem jöttök vissza, nem lesz belőletek törzsvendég" - folytatta az acsarkodást. Mégis maradtam.

Olyan nehezen szánom rá magam a szépítkezésre, hogy ha most nem maradok, akkor ki tudja, mikor megyek el fodrászhoz megint - morfondíroztam magamban. Pedig nem kérek sokat: hátközépig érő hajamat mindig sima sötétbarnára festetem, a végéből kérek egy vágást, végül pedig egy vasalást.

Semmi extra, ugye? És az sem számít különösebb kérésnek, hogy egy párducnadrágos (nincs ezzel semmi baj), káromkodó (ne legyek álszent, ez is belefér) fodrász ne az élesre hegyezett, három centis körme végével kapargassa a fejbőröm mosás címén... Pedig volt ilyen is.

Na, de visszatérve ehhez az újabb próbálkozáshoz... leültem. "Hű, hát, nagyon ősz a hajad!" - folytatta vendégmarasztaló monológját a hajszobrász. "Igen, azért jöttem el festetni." - próbáltam lerázni a személyeskedő nőt. "És a vége is mennyire töredezett! Hát, ne haragudj, de te egy fiatal, csinos nő vagy, nem egy nyugdíjas. Mi a mentséged arra, hogy nem foglalkozol a hajaddal?"

Gondolataimba mélyedtem. Visszapörgettem az elmúlt hónapok történéseit, és majdnem a könnyem is kicsordult, annyira megrohantak az érzések, emlékek, szavak, tettek. "Nincs mentségem" - adtam meg magam végül.

A nő dolgozni kezdett a fejemen. Közben a kissé elhízott, ritka hajú kolléganőjét cukkolta. "Mi is a betegséged neve, valami kínai vagy japán, nem? Tokió vagy Hirosima?" "Hashimoto..." - állt fel a nő a székéből izzadva, lépett egy párat, és úgy tett, mintha késő vendégét kémlelné a bejárati ajtó üvegén át.

"Na, és mivel foglalkozol?" - fordult újra hozzám. "Egy karitatív szervezetnek dolgozom. Gyermekeknek gyűjtök karácsonyi ajándékot." - a francba, bárcsak azt mondtam volna, hogy eladó vagyok egy élelmiszerboltban... Bármi mást, csak nem az igazat! Ezen van fognivaló! Rá is repült azonnal. "Hát, igen. Én nem szeretem az ilyen alapítványokat, mindegyik lop."- már meg sem hökkentem arrogáns magabiztosságán.

A hajam meseszép, egyenletes színű, puha és egyenes lett. De nagy árat adtam érte! A férjem az üzlet előtt várt. Mosolygott, amikor behuppantam az anyósülésre. "Hajts innen!" - adtam ki a parancsot. Az M3-ason jártunk, amikor meg mert szólalni: "Ki akarod adni a mérged?" De már csavarta is fel a zenét. Kiáltottam pár igazán artikulálatlant (mi így vezetjük le a feszkót, igen...), aztán elnevettem magam. "Azért jó lett, ugye?" "Igen, szép!" - nyugtatott meg.

Hónapokkal később összeszedtem a lelki erőmet, és egy bejelentkezés nélküli fodrászat recepcióján próbálkoztam újra.

De megkérdezem a kolléganőmet is, mindjárt visszajövök... Azt mondja, a hajhosszt tekintetbe véve 40 ezer lesz." "Lenne...! Köszönöm szépen." - intettem búcsút a helynek. Végül maradt a sufnituning. Értsd: elvettem a férjem hajfestés-szüzességét. Bekevertem három doboz hajfestéket (háromezer forint), elővettem egy építkezésből maradt pemzlit (ötszáz pénz) - jó, hát elfelejtettem, hogy ecsetet is kell venni -, és jöhetett a móka!

A hasamról alig akart lejönni a festék, a gyomrom fájt a sok nevetéstől, de be kellett látnom: a férjem munkája után egy ősz hajszálam sem maradt... Neki viszont lett egy pár új. De most van még pár hónapom eldönteni, hogy mi a rosszabb döntés: húszezerért hagyni, hogy órákon át gyötörjön egy fodrász, vagy újra kitenni a férjemet ennek a tortúrának...

Kalla Tímea

Nyitókép: iStockphoto