"A halál mindig jelen van az életemben": így telnek a napjaim gyerekintenzíves nővérként

Hogy bírod te ezt? - kérdezik sokan, amikor elmondom, hogy gyerekintenzíven dolgozom. Eleinte szívesen beszéltem a nehézségekről, és arról, hogy vannak olyan esetek, amikor a legszívesebben váltanék és inkább felnőttekkel foglalkoznék. De ma már - több évtized után - számomra ez teljesen természetes, és bármennyire is sajnálom a kis pácienseket, megtanultam, bármi történik, nem omolhatok össze. Vannak, akik szerint megkeményedtem és fakír vagyok, de ez nem igaz. Munka közben azonban nincs idő a sajnálkozásra, nem szabad, hogy lássák rajtunk, hogy elgyengülünk. 

Amikor napok után végre eszik a kis beteg, vagy amikor hosszú fekvés után lábra áll egy másik. A legmegrázóbb persze azoknak a gyerekeknek a sorsát végigkövetni, akikről tudjuk, hogy soha nem fognak meggyógyulni. Sokukról a családjuk is lemondott, intézetben élnek, hozzánk akkor kerülnek, ha krónikus betegségükhöz akut megbetegedés is társul. Van, hogy hónapokat töltenek az osztályon és megkönnyezzük, amikor elmennek. A szülőkkel való kommunikáció is nagy nyomással jár: nyilván nem mi, hanem az orvosok közlik a diagnózis, de a vigasztalás és a gyógyulásba vetett hit fenntartása sokszor már ránk marad. A hozzátartozókhoz nem csupán empátia, de türelem is szükséges: hiába szakad(na) el a cérna, ezt nem mutathatjuk ki, a végsőkig megértőnek és kedvesnek kell maradnunk. 

A munkám azonban nem csak lelkileg megterhelő. Korábban 3, ma már 2 műszakban dolgozom, a bioritmusom teljesen felborult, 2 napig éjjel alszom, aztán 3 napig nappal: ezt soha nem lehet megszokni. Az időbeosztásom folyton változik, és időnként nehéz megtalálni az egyensúlyt a munka és a magánélet között, így évek óta párkapcsolatom sincs. A fiam már felnőtt, az ő neveléséhez anyukámtól rengeteg segítséget kaptam: ő volt vele az éjszakás műszakokon és ő adott neki reggelit, amikor hajnalban estem haza és megpróbáltam aludni pár órát.  Az állandó kialvatlanság és fáradtság része az életemnek, de a munkám és a gyerekek energiája feltölt és segít abban, hogy túléljem ezeket az nehézségeket. 

Tehát, hogy bírom? 

Az élet egy gyerekintenzív osztályon folyamatos változás. Akit ma otthagysz, azt nem biztos, hogy látod holnap is. Tudatosan törekszem arra, hogy ne kötődjek túlságosan a páciensekhez: ez például nehéz. Minden nap új kihívásokkal és váratlan helyzetekkel találkozom, de mindez egy-egy műszak végén értelmet kap, és jó érzéssel tölt el, hogy az orvosok mellett én is mindent megtettem, amit megtehettem. 

Nyitókép: Shutterstock