A szenvedélyem volt a tánc, de te elnyomtad bennem

Gyerekkoromban táncoltam egy társulatnál. Elsősként nem éreztem még rá erre a mozgásformára. Botladoztam, nem alakult még ki a ritmusérzékem. A környezetemben senki nem gondolta volna, hogy idővel majd komolyabban is fogok foglalkozni a tánccal. Teltek-múltak az évek és egyre inkább kezdett érdekelni a művészet. 

A tánctanárom sok helyre vitt minket, beleláthattunk, hogy hogyan is zajlik a profi táncosok élete. Mindig is csak csodálattal néztem őket. Hiszen ők olyan kitartóak, olyan vékonyak és izmosak voltak. Minden adottságuk és tehetségük meg volt ehhez a hivatáshoz. 

Az akaraterőm és a tánc iránti szeretetem meg volt. Tíz évvel később társulatot szerettem volna váltani. Még mindig gyerek voltam, de már elég idős ahhoz, hogy ezt megtegyem.  

Találtam is egy elsőre szimpatikusnak tűnő csoportot. Az órák egy közeli iskola aulájában zajlottak. Sosem felejtem ezeket az emlékeket. A hideg kőlapokkal kirakott aula látványa a mai napig kísért. Olyan rideg volt az egész környezet, a gondolattól még most is kiráz a hideg. Az elsőre mosolygós, kedves tánctanárnő hamar kimutatta a foga fehérjét.  

Igen, lehet, hogy nem voltam olyan szinten, mint a profi táncosok. Lehet, hogy nem éheztettem magam minden nap, így nem voltam csont és bőr. Hozzáteszem, magas voltam és normál testalkatú. És szerettem táncolni. Akartam fejlődni és felnéztem a nálam jobb táncosokra. Sokat gyakoroltam otthon. Minden koreográfiát elsőre megtanultam. Mégsem volt elég a tanárnőnek. Ő tökéletes mozdulatokat és tökéletes csapatot szeretett volna. 

Versenyekre se mehettem, miközben az előző társulatnál nem egyszer nyertünk meg bajnokságokat. A fellépésre elvitt, de az utolsó sorban kellett állnom, hogy nehogy véletlenül látszódjak. Minden önbizalmamat elvette, ami valaha is adott a tánc. Pedig milyen motiváló lett volna, ha kipróbálhatom magam az első sorban is egyszer.  

Aztán egy színtársulattal próbáltunk egy darabot. Profi oktatók, koreográfusok vezényelték a darabot. Majd egyszer csak ennyit hallottam, miközben az utolsó sorban kullogva, lehajtott fejjel álltam: 

Először nem gondoltam, hogy valóban nekem szóltak, de meg kellett barátkozzam a gondolattal. 

Beálltam az első sorba, és minden energiámat beleadva folytattam a táncolást. Saját tánctanárnőm teljesen kikelve magából, kézzel-lábbal mutogatott a koreográfusnak, hogy nem, én biztosan nem vagyok alkalmas erre, hogy ilyen elől állhassak. A kedves úr csak ennyit mondott: 

A tánctanárnőm egyszerűen nem bírta elviselni a sikeremet, el is sírta magát, miközben mindent elkövetett ellenem. Nem hitte el, hogy valaki leszek a darabban. 

 A tánctanárnő innentől kezdve nem nagyon szólt hozzám, majd úgy éreztem, hogy itt a vége és a színtársulattal közös előadás után kiléptem a csoportból. Kérdem én, hogy lehet pedagógus egy ilyen ember? Hogy foglalkozhat gyerekekkel valaki, aki saját kudarcait ülteti át az éppen soros, vagy kevésbé tehetséges, sérülékeny fiatalba? Ettől vajon boldogabb lett? Vagy csak irigy volt, hogy magas vagyok? Minden bizonnyal mély nyomot hagyott bennem. Egyúttal hálás is vagyok, hiszen több lettem általa. Hozzájárult ez a tapasztalat ahhoz, aki most vagyok. 

Nyitókép: Shutterstock