Apám hallani sem akart háziállatról

A koszos kismacska puha, könnyű testét pulóverembe bújtatva osontam fel a szobámba. Halkan, észrevétlenül libbentem fel a lépcsőn, amikor apám hangja harsant. Szerencsére csak arról érdeklődött, merre jártam, mire sietve tudtául adtam, hogy a szomszéd lányokkal a közeli pataknál játszottunk. Azt hittem, a szívverésem elárul, úgy megijedtem. Apám azonban másra nem volt kíváncsi, én pedig sietős léptekkel távoztam az emeletre.

Szobámba érkezve apró kis barátomat a földre tettem. Hova rejtsem? Hiszen valahova tennem kellett, ahol se anyám, se apám nem lel rá. Hosszú percekkel később a kismacska már egy üres dobozban kucorgott a szekrény sötétjében. A melegről az a szúrós, kötött pulóver gondoskodott, melyet a nagyitól kaptam néhány éve. Vacsora után a felcsentem neki felvágottat és egy aprócska tálban vizet a konyhából. Élvezettel simítottam a kosztól kissé gubancos bundájába, mire hangosan és hálásan feldorombolt.

Titkom azonban nem őrizhettem meg sokáig. Másnap, tanítás után első dolgom volt felszaladni a szobámba, ám a cica nem volt ott. Legörbülő szájjal, krokodil könnyeimet nyelve léptem anyám elé és elpanaszoltam bánatom, mire vidáman felkacagott. Gyengéden simogatta meg a fejem búbját, megtörölte az arcomat, majd kézen fogva a nappaliba vezetett. 

Először nem értettem, mit szeretne, aztán pillantásom megakadt az egyik díszpárnán. A közepén összegömbölyödve, halkan dorombolva ott aludta az igazak álmát az én kis Cirmi cicám. Könnyeimet feledve borultam anyám nyakába, el se akartam hinni, hogy míg távol voltam, ő rálelt a macskára és jobb helyet talált neki.

– De apa...? – Néztem fel anyámra kétségbeesetten. Apával mi lesz? Hiszen megmondta, hogy ebbe a házba se macskát, se kutyát nem hozhatunk. Anyám cinkosan mosolygott rám, és csak annyit mondott, ne aggódjak, majd megoldja. A cicát pedig óvatosan fogjam meg, és vigyem fel, de ne zárjam be a szekrénybe. Nem jó ott neki.

Nem tudom, hogyan és mivel győzte meg végül apámat arról, hogy Cirmi maradhasson. Az öreg néhány hétig folyton dörmögött és morgott a bajsza alatt, hogy itt ez a girhes, hogy már megint minden szőrös, hogy lába alatt a farka, ő látni se akarja. Cirmi mégis maradt, mi több, kitartóan hízelgett apámnak. 

Egy hónappal később imádott kiscicám már nem elém, hanem apám elé szaladt, amikor hazaért. Az öreg persze hallani se akart róla, lábbal finoman odébb tette a cseppnyi kismacskát. Úgy tűnt, megtűri a házban, de ettől többet tőle nem várhatunk.

Talán épp ezért ért hatalmas meglepetésként, amikor hónapokkal később egy vasárnap délután arra lettem figyelmes, hogy Cirmi apám ölében, összegömbölyödve fekszik és dorombol, miközben az öreg jót szunyókál a Forma-1 műsorán. Kérdőn tekintettem anyámra, hátha ő érti, miféle varázslat ez, mire kuncogva mondta, hogy valamiért a cicák makacsul ragaszkodnak ahhoz a személyhez, aki nem kedveli őket. Ráadásul annyira tántoríthatatlanok, hogy nem adják fel, míg célba nem érnek.

Cirmi és apám ezután elválaszthatatlan páros lett. Bármikor is leltem rájuk, a ház különböző zugaiban, garantáltan párban voltak, és az öreg mesélt neki. Nem számított, hogy apám szerel, fúr vagy farag, a macska ott volt valahol a közelében. Mi több, külön kuckót kapott a műhelyben, ahová csak szülői felügyelettel léphettem be. 

Hosszú évek múltán, amikor Cirmi szemei örökre lecsukódtak, apám volt az, aki a leghangosabban siratta elvesztett barátját. Hetekig gyászolta azt a koszos kis kóbor cirmost, az ő drága, értelmes és okos Cirmikéjét, akit már csak a szivárványhídon túl láthat újra.

Nyitókép: Shutterstock