A pokol hetedik bugyra: a bevásárlás

Akárhányszor vásárolni megyek, lélekben felkészülök a legrosszabbakra. Már odaúton eluralkodik rajtam a stressz, előre tudom, mi vár rám: szűk polcok, raklapok, ideges és udvariatlan eladók, futkosó gyerekek, tömegnyomor és tolakodás. Így aztán ha netán lenne kedvem alaposabban körülnézni, sem tudok: vagy türelmesen várok, amíg a polchoz férek, vagy azonnal turbófokozatra kapcsolok, összekapkodom, ami kell és már igyekszem is a kasszához. 

Vagyis, igyekeznék, ha megtalálnám, amit keresek. 

Ha veszem a bátorságot és megkérdezem, hol találom az adott árut, a legritkább esetben kapok kedves útbaigazítást. Az eladók kioktató stílusa és  udvariatlansága (tisztelet a kivételnek) egyáltalán nem vásárlómarasztaló tényező: nem egyszer jöttem ki úgy a boltból, hogy inkább otthagytam, amit szerettem volna, mint hogy tovább keressem. 

De vissza a kasszához: ha hagyományoshoz állok, ott egészen biztosan hosszan kell várakozni, és amikor sorra kerülök két verzió közül az egyikkel biztosan szembesülök: vagy úgy dobálják a cuccot, hogy alig tudok abban a tempóban pakolni, vagy olyan lassan, hogy elalszom közben. Habár az önkiszolgáló kasszák bevezetése - és én is ezt szeretem jobban - jó ötlet, de gyakran kiderül, hogy ezek a masinák inkább bosszúságot okoznak, mint sem megkönnyítik az életünket. 

Persze, ha egyáltalán lehet még hova növelni, ugyanis amire idáig eljutok, már patakokban folyik rólam a víz, úgyhogy hazafelé cipekedés közben csak egyre tudok gondolni: remélem, ma is megúszom a tüdőgyulladást. 

Mindezek után nem csoda, hogy sok nő inkább a online vásárlást részesíti előnyben még az élelmiszerek esetében is. A kényelem és a nyugalom sokkal vonzóbb, mint a szupermarketekben való bolyongás és tolakodás. 

Nyitókép: Shutterstock