A Ritz-Carlton étterme és a nagyim főztje

Vidéki lány lévén, magyaros konyhán nőttem fel. Hétvégén a családi ebédnél zöldségekkel gazdagon telerakott, aranysárga színű húsleves volt csirkepörkölttel, galuskával és uborkasalátával. Ha pedig nem pörkölt került az asztalra, akkor anyukám előhúzta az örök jolly jokert: a rántott húst krumplipürével.

Mikor serdülő lány lettem, igyekeztem minél távolabb kerülni a hagyományos magyaros konyhától. Megpróbáltam lépést tartani a divattal, amit a zsír- és szénhidrátmentes étkezés, a sok zöldség és a natúr táplálkozás jelentett számomra. Az évek múlásával egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy a magyar konyha nem trendi a XXI. században. Lassan kezdtem elfelejteni az illatokat, az érzéseket, anyukám tanácsait, nagymamám praktikáit. Kezdett a feledés homályába veszni a gyermekkor íze, a vidéki kisváros szíve-lelke. Minden, amit nekem az ételeken keresztül adott a múltam. 

Forrás: Shutterstock

Néhány napja felhívott a kedves vezető szerkesztőnk, hogy lenne-e kedvem a Ritz-Carlton Hotel éttermében vacsizni. Na mégis ki mondana erre nemet? Annál trendibb hely kevés van. És pont ezért lepett meg, hogy azzal a bizonyos "nem trendi" magyaros menüsorral vártak. Vidéki lányként, kétségekkel és várakozással tele, de kicsit félve nyitottam be az ajtón. Jó, nemcsak a magyaros ízvilág gondolata frusztrált. Hanem egyáltalán, hogy kell egy ilyen helyre felöltözni? Melyik evőeszközt kell majd használni? Egyáltalán, hátradőlhetek a széken, vagy úrinőként, feszes háttal, peckesen kell majd ülnöm egész este? Pedig már kívülről észre kellett volna vennem: ez a hely más, mint egy átlagos szálloda étterme. A Deák St. Kitchen utcafrontján, nincs hivalkodás. Nem utalnak arra, hogy éppen Budapest egyik legimpozánsabb luxusszállodájának éttermébe készülök belépni, oldva ezzel a hozzám hasonlók idegenkedését a fényűző csillogástól.

De az én szorongásomat keményebb fából faragták! Nem lehet ám csak holmi külsőségekkel oldani. De ekkor szerencsére megérkezett a kápia paprika krémleves! Számomra ez hozta meg az áttörést. Abban a pillanatban, mikor a meleg leves elkezdte csiklandozni az ízlelőbimbóimat, a Lecsó című rajzfilm ételkritikusának szerepében találtam magam, amiből az este folyamán már képtelen voltam kilépni. "Lepjen meg!" hangzik el a filmben, és ez a "Lepjen meg!" felszólítás egyszerűen helyet követelt magának a fejemben, kiszorítva onnan minden mást.

Forrás: Shutterstock

Ekkor tapasztaltam meg (újra), hogy a jó étel igazából varázsszer. Elvarázsolja az időt, a teret és a lelket is. Ahogy sorra következtek a fogások, egyre távolabb kerültem gondolatban az asztaltól. Hirtelen ott találtam magam a nagymamám ölében, aki épp mesélt nekem, és közben gyengéden simogatott ráncos kis kezeivel. Kis lábasban rotyogott a vasárnapi ebéd a tűzhelyen, a sütőben pedig a kedvenc sütim sült, édes illatával betöltve az aprócska konyhát.

Kavarogtak bennem az emlékek, miközben újabb és újabb finomságokat tettek elém, melyek mindegyike továbbrepített a számomra már rég feledésbe merült világba. És ahogy kortyolgattam a bódítóan és lágyan simogató boromat, kicsit elszégyelltem magam. Szégyelltem, hogy megengedtem magamnak a felejtést. Szégyelltem, hogy elhittem: a magyaros ételeknek ideje már lejárt. Szégyelltem, hogy ahelyett, hogy őriztem volna azt a kincset, amit anyukámtól és a nagymamámtól kaptam, évekre eltemettem magamban.

Akkor este egy kicsit megváltozott az életem. Megváltozott az ételhez való hozzáállásom, és megváltoztam kicsit én is.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?