Amiről egy esküvőnek szólnia kéne...

Vajon miről szól az esküvő? A szerelemről? A párról? A hűség bilincsének csattanásáról? Vagy csak egyszerűen a menyasszonyban élő kislány álmainak megvalósításáról? 

Nem járok sem esküvőre, sem temetésre. Egyik intézményt sem szeretem valahogy, így taszít legbelül...

Az, hogy az ember eltemeti a halottját, teljesen okés számomra, a világon megannyi szokást találhatunk erre. Valaki élt, aztán meghalt, koporsóba tesszük, vagy elégetjük, vagy vízbe szórjuk, vagy kávésdobozba feltesszük a kredencre, kinek mi szimpatikus.

De az ember, a mozdulatai, a mosolya, a lelke, a szavai már nincsenek ott, azok teljesen máshová kerülnek. Ezért sem járok temetőbe, mert mondjuk a nagyszüleim nincsenek ott. Lehet sírni egy márványtábla előtt, virágot vinni, de ami fontos, az a mellkasomon belül zajlik, az a sajátom, ahhoz nem kell külsőség.

Teljesen más téma az esküvő.

Az esküvő az az a szitu, mikor két ember érzelmi alapon (általában ugyebár) hoz egy döntést, amiért abszolút nem tudnak felelősséget vállalni. Állnak egymás mellett egy tök idegen ember előtt, és ígérgetnek fűt-fát. Hogy ha beteg leszel, én akkor is. Meg ha szegény leszel, akkor is. És a sírig, és együtt, és forever together.

És láss csodát, eltelik fél év, vagy 5 év - tökmindegy - aztán repül a tányér, csattan a pofon, kidagadnak a nyakakon az erek és olyan gyűlölettel tépik egymást, hogy csuda.

A fogaladom - amit tettek - a ködbe vész, elillan, már nem számít, hogyan is számítana?! Honnan tudjam, mit fogok érezni a következő percben? A következő héten? Tudhatom én előre, hogy hűséges leszek? Hogy ha a másik lecsövesedik, akkor is szerelmem tárgya marad?

Nem tudhatom, ezért aztán, úgy vélem, halál felesleges bármit is megígérni, főleg olyan dolgot, ami érzelmekkel kapcsolatos.

De hát, nekünk, nőknek, kell a Nagy Nap, hiszen kislány korunk óta erre készülünk, az esküvőre!

Hogy majd felkerül a hófehér fátyol, jönnek a rózsaszirmok, a koszorúslányok, a soha nem látott rokonok, a férj idióta haverjai, a beszólogatós anyós, meg az ingyen piára rárepülő násznép. Ez a nap csajos és arról szól, hogy hercegnők lehetünk! Kapunk figyelmet, csodálatot és irigykedést, hogy:

Lám-lám, neki sikerült: elkelt. Kész, révbe ért, megfogta az Isten lábát, átszakította a célszalagot, lesz fészek, biztonság, gyerek és otthon, dejóneki, igaz, kicsit kövér, csámpás, meg nem is olyan előnyös neki ez a csöcskidobós ruci, de a kurva életbe, hát megcsinálta!

Forrás: iStockphoto/Kanawa_Studio

A pasiknak általában ez a nap nem olyan hűde nagy szám, főleg, hogy nem olcsó - és csajozni se lehet olyan kényelmesen (persze néhány pálinka után flörtölni a pincér csajjal teljesen okés.) De legyünk őszinték, ez az a nap, mikor satuba szorítják a töküket és "1 punci lesz mind felett!" Elköteleződnek, leteszik a voksot, lemondanak négymilliárd lukról, átmulatott éjszakákról, szóval... nekik, azt hiszem, más.

Mielőtt féreértés esnék, újfent jelezném, hogy vannak kivételek, az én szemüvegem torz, hajlamos vagyok csak feketét és fehéret látni, igaz, hogy minden második házasságkötés válással végződik, de nézzük a jó oldalát, a statisztika szerint minden második meg NEM végződik azzal, így aztán vannak, akik kimondottan jól csinálják ezt a sportot.

Felmerülhet a kérdés, hogy a keserűség és az irigység beszél-e belőlem - és azt hiszem, nem. A szeretet, az, hogy emberek szeretik egymást, annál jobb dolog nincs a világon.

Nekem alapvetően az ígérgetéssel van bajom.

Ha szeretek valakit, ma szeretem. Most szeretem. De nem tudom, mit hoz a holnap és szeretni, aludni, vagy éhesnek lenni nem lehet akarni, az vagy jön magától, vagy nem.

Ami meg a lagzit illeti: én csendben mennék férjhez, ha férjhez mennék. Ketten írnánk a szöveget és nem lenne benne semmilyen fogadalom, csak a másik szabadságának meghagyása és a másik elfogadása. Mindezt egy erdőben képzelem, anyakönyvvezető, pap és rokonok nélkül.

Mert az, hogy két ember szereti egymást, az két emberre tartozik.

Ingyen, bérmentve, és ki tudja meddig....

Nyitókép: Dreamstime

    Ezt olvastad már?