Mi értelme temetőbe járni?!

Közeledik a november, közeledik a Halottak napja. Megint menni kell "temetőzni". Évtizedeken át ez mást sem jelentett, mint végeláthatatlanul sok ismeretlen rokon, ismeretlen felmenőjének a nevét bámulni egy márványtáblán. Tudtam, hogy ilyenkor érezni kéne valamit, de szégyen-gyalázat, én legfeljebb csak az őszi hideget éreztem. Azon kívül semmi különöset.

Aztán eljött az idő, amikor már ismertem is egy-egy márványtáblán szereplő név tulajdonosát.

Szerettem is őket. De a "temetőzés" még mindig értelmetlen őszi körmenetnek tűnt nekem.

Hisz' nincs ott! Ha valahol van egyáltalán, biztos, hogy nem abban a hatalmas felparcellázott kegyhelyen. Inkább egy-egy régi emlékben, talán egy fényképben vagy egy otthon meggyújtott gyertyalángban kéne őket keresni!

Így hát továbbra is fárasztó kötelesség volt temetőzni.

Két éve megváltozott valami. Két éve már, hogy megszerettem temetőbe járni. Még mindig tudom, hogy valójában nincs ott az Anyukám. De idén is alig várom már, hogy meglátogassuk azt a bizonyos márványtáblát.

De ha tudom, hogy „nincs ott", miért akarok odamenni? - tették fel nekem sokszor a kérdést, hozzám hasonlóan racionális barátok, ismerősök.

Szóval a lelkem mélyére nézetem, és három választ találtam: 

1. A szeretet nem csak önmagában "van"  

A szeretet szétfeszít. Meg kell élni. Nem lehet bezárni, és csendre inteni. Ösztönösen ki akarjuk fejezni. Akit szeretünk, azt át akarjuk ölelni. Tudni akarunk róla. Örömet akarunk neki szerezni.

Ezért olyan felfoghatatlan a halál, mert a szeretetet nem vágja el, az tovább él. Csak nincs már módja, hogy kifejezzük, megéljük. "Lóg bele a levegőbe."

Már nem tudom felhívni, már nem tudunk együtt meginni egy jó kis fröccsöt, és ha meglátok valamit, ami biztos tetszene neki, inkább félrenézek. Kivéve november elsején. Ilyenkor végre vehetek neki valami szépet. És elvihetem neki. Egy különleges mécsest, vagy egy szép virágot. Néha egy csini kis koszorút. Vagy valami kis bizbaszt az ikeából. Azokat nagyon szerette.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/La_Corivo

2. Ideje van az örömnek és ideje van a bánatnak

Letelik a gyászév és az a rohadt fájdalom nem csökken. Valószínűleg nem is fog soha. Csak megszokod. Ha ügyes vagy, el is tudod csomagolni, hogy ne legyen folyton útban.

Találsz valami szép kis fiókot a lelkedben, selyempapírba csomagolod és óvatosan beleteszed. Szeretnél végre örülni anélkül, hogy folyton ott lebegne feletted az a ronda gyász!

Elvégre nem lehetsz mindig kicsit szomorú is! Születésnapok jönnek, keresztelők mennek – nem viheted oda magaddal a fájdalmad. Aztán már a közértbe se. Végül már zuhanyzás közben se mar beléd: Ő már nincs. Hisz az élet végtére is az örömről szól!

De aztán elmész a temetőbe, ahol pedig most aztán igazán nincs más dolgod, mint sírni egyet. Itt nincs öröm. Ez a hely azért van, hogy végre szomorkodj egy nagyot. Minden porcikáddal. Ez az ideje a bánatnak. Hogy utána lehessen ideje az örömnek is.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Mactrunk

3. Nincsen számodra hely

Ha elveszítünk valakit, a világ minden szegletéből csak ő hiányzik. Nincs a kanapén és nincs ott a diplomaosztón. Nincs a konyhában se. Minden hely a Földön olyan, ahol "ő nincs ott".

Kivéve egyet: a temetőt.

Most az az ő helye ezen a Földön. Akkoris, ha nem teljesen és nem igazán van ott. De legalább az a hely az övé. Nem nagy különbség, de néha érdekes könnyebbséget jelent ez az apró változatosság.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?