Narkós a legjobb barátom - és én észre se vettem 1. rész

Azok a mocskos drogosok! Lenézzük őket, félünk tőlük, sőt a gyerekeket is velük riogatjuk. "Minket és a környezetünket ez nem érint!" Csak aztán nehogy meglepődjünk, ha kiderül, hogy a szimpatikus kolléga, a kedves szomszéd srác vagy az unokatesónk is a kábítószer rabságában él. Vagy a legjobb barátunk. És mi észre sem vettük...

Ahogy a betegség nem tesz különbséget férfi-nő, kormánypárti-ellenzéki, fekete-fehér, médiában szereplő és otthon ülő ember között. Ugyanúgy a drog sem válogatós, amikor kinézi magának az áldozatait.

Narkós, drogos, kábszeres, függő...

Nyúlós, ragacsos rossz ízű szavak, tele felsőbbrendű megvetéssel, lenézéssel. Olyan emberek bélyegeként használjuk ezeket a kifejezéseket, akiket az emberiség szennyének tartunk.

Gennyes vénákat rozsdás tűvel kereső, bizonytalan tekintetű, riadt, lepukkadt külsejű senkikre gondolunk, ha kiejtjük ezeket a szavakat.

Akaratgyenge férfiak és nők hadaként emlegetjük őket, akik gerincüket veszítve kóvályognak a nagyvilágban egyetlen célt üldözve: Legyen meg a napi adag!!!

Forrás: iStockphoto/amnarj2006/Amnarj2006

 

Némileg árnyalja a képet, ha emlékeinket felidézve nagy ikonjainkra gondolunk. Végeláthatatlan a hírességek sora, akik drogokkal éltek vagy élnek:

  • James Dean
  • Janis Joplin
  • Jimi Hendrix
  • Steve Jobs
  • Sigmund Freud
  • Van Gogh
  • Benjamin Franklin

 - és még több ezren, akiket érthető okokból nem sorolok fel.

Ha ezen a névsoron az ember végigfuttatja a szemét, nem az lesz az első gondolata, hogy drogosok listáját bámulja. Sőt, ők mindannyian valami maradandót alkottak, okosak, sikeresek, tehetségesek voltak, és egyáltalán nem igaz rájuk a sok sztereotípia, ami alapján rájuk tehetnénk a skarlát betűt, jelezve, hogy mi tőlük elhatárolódunk!

Mégis, igazi szemléletváltást csak az hoz az embernek, ha a közvetlen környezetében találkozik ezzel a problémával. Amikor nem egy parkban belőtt idegen mellett kell elmenni, hanem fizikai és lelki közelségbe kerül valaki, aki ettől a függőséktől szenved.

Forrás: iStockphoto

Valamiért ez a dolog is érdekesen alakult: a droghasználatot bocsátjuk meg a legnehezebben a függőségek közül. Persze, azt elfogadjuk, ha valaki iszik, túltesszük magunkat a dohányzáson, somolygunk a szexfüggőn, de a drogost le tudnánk köpni. Ő a társadalom szégyene.

Legalábbis addig, míg rá nem ébredünk, hogy a legjobb barátunk vagy kedves rokonunk vált áldozatává ezeknek a mocskos szereknek...

Amikor a bőrünkön érezzük egy amfetamin-használó nyirkos érintését, amikor megérezzük acetonos leheletét, akkor átértékelődik a dolgok egyértelműsége.

Ha igazán fontos nekünk az az ember, úgy hat ránk ez a megtapasztalás, mint az ökörre, ha orrára sújt a gazda ökle. Letaglózva, tehetetlenül nézünk a másikra, összeomlik bennünk a róla alkotott kép, és átveszi a helyét a rideg valóság, amit soha nem akartunk magunkénak tudni.

Kegyetlen percek, órák, napok vagy hetek ezek. Kíméletlen szembesülések, önmarcangolással teli éjjelek, amikor az ember magát hibáztatja, hogy miért nem jött rá előbb?

Hogy fajulhattak idáig a dolgok, hiszen rendszeres volt a kommunikáció. A mindennapos találkozások közben, hogy maradhatott rejtve ez az elképesztő titok?

Most mondhatnám, hogy amikor én átéltem ezt, azonnal tudtam, hogy mi történik, de hazudnék. Semmit sem sejtettem, és ha mégis, akkor az agyam azon része, amelyik nem szeret rossz dolgokkal szembesülni, úgy elnyomta ezt, hogy képtelen voltam meglátni a problémát...

Gábor, a drogok és én 

Valahol olvastam, hogy a magyar ember, középtermetű, szikár, nagy munkabírású fajta. Gábor pontosan ilyen volt.

Széles vállakkal, büszke tartással, és harmincas kora ellenére igencsak kisfiús fizimiskával. Az egyik legokosabb ember volt, akivel valaha beszéltem.

Széles látóköre és lexikális tudása kirítt a környezetéből. Mindig azt éreztem, ha a füstös kiskocsmában találkoztunk, hogy Ő nem való ide.

Forrás: Getty Images/BraunS

 

Nem káromkodott, nem kötözködött, volt benne valami tekintélyt parancsoló, ami miatt még a nála nagyobb termetűek is kitértek az útjából. Szava halk volt, hangja bársonyos, szeme barna, talán nem sértés ha azt mondom, átlagos lett volna egy egyetemen, de a három asztalos bisztróban, számomra az egyetlen kapaszkodót jelentette egy normális világhoz.

Az én lelkem sem volt akkor ép, szakítás után voltam, magamba roskadva és gyakran ittam egyel több Unicumot, mint amennyit kellett volna... És sokat beszéltem, ő meg nagyon jól hallgatott. Szinte semmit sem tudtam róla egészen addig, amíg egyszer végre belőle fakadtak ki a szavak.

Megtudtam, hogy nem kellett az anyukájának. Hároméves koráig volt vele, aztán az apukája elment egy másik nővel, és a kis Gábor nem fért már bele az anyuka új kapcsolatába. A nagyanyja vette magához, ő nevelte fel.

Forrás: /iStockphoto/MilosStankovic

Átlagos fiú, de cseppet sem átlagos sors. Bár ez a mai magyar valóságban nem egyedi eset, de abban a faluban ahol éltünk, nem ez volt a jellemző, sőt...

Miközben mesélt, rágta a szívószálat.

Már korábban is feltűnt, hogy gyakran teszi ezt.  Egyiket vette el a másik után, és mint valamiféle ropit ropogtatta. Idegesítő volt, de istenem, mindenkinek van rossz szokása. A történet akkor jobban érdekelt.

Az Anyák Napja a nagymamával, a születésnapok, ahol mindig terítettek az anyukának, de sohasem jött el. A nagyi unszolásra elvégzett Technikum és a rajzai, amikre büszke.

Amikor éppen nem a szívószálat falta, rajzolt. Bármikor, bármivel, bármire, bármit. Gyönyörű alkotások, egy kicsit furcsa szögek, felnagyított kontúrok, furcsa árnyékok jellemezték, de alapvetően ki lehet jelenteni, hogy még egy szalvétára is képes volt remekművet festeni.

Egy idő után kinyíltunk egymásnak.

Titkaim tudója lett, kritikusom és barátom egy személyben. Ha nem jött, hiányzott. De amikor jött, gyakran előfordult, hogy a nagyanyja jött érte.Sokszor nevettük ki, ahogy a mama mind a negyven kilójával testi kényszert alkalmazva rángatta haza Gabit. Igaz akkor még nem tudtuk azt, amit a mama már sejtett...

Gabiban volt valami furcsa.

Olykor rengeteget ivott, de mégis összeszedett tudott maradni. Viszont olykor olyan dolgokat tett, amin mindannyian megdöbbentünk.

Házibuli volt és mi megesküdtünk volna, hogy csak egy vodkát ivott. Mégis mintha eszét vették volna: Tombolt, táncolt, rágózott és az est harmadánál egy flakon tusfürdővel kivonult a gangra a lámpa fényénél zuhanyozni.

Állt a fényben, kente a tusfürdőt, nézte a kezét és röhögött. Ez pár percig tartott, aztán jött a mama és ágyba kényszerítette, mi többiek pedig hazasunnyogtunk.

Amikor hazaértem, még nevetgéltem magamban egy kicsit, mennyire vagány a haverom. És talán csak egy pillanatra, egy futó gondolat erejéig suhant át rajtam egy furcsa érzés.

Mi van ha nem is az az egy vodka volt a ludas?

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?