Narkós a legjobb barátom - és én észre se vettem 2. rész

A drog nem válogat. Csak azért, mert nálatok ez nem szokás, vagy a te ismeretségi köröd nem "olyan", még nagyon is találhatod magad abban a helyzetben, hogy akkor veszed észre, hogy legjobb barátod már nagyon mélyre süllyedt a kábítószerfüggőség sűrű iszapjába, amikor már csak döbbenten tudod figyelni az eseményeket.

Sanyii tisztelte, és becsülte Gábort. Akkoris, ha Gábor néha vállalhatatlanra itta magát, és nagymamájának kellett érte jönnie. De fel se merült senkiben, hogy a tehetséges, mély érzésű fiú önkívületben elkövetett legendás őrjöngései nem csak a vodkának tudhatók be.

Az ember olykor túl nagy, vagy éppen túl kicsi jelentőséget tulajdonít a saját tetteinek. Sőt még utólag is nehéz meghatározni döntéseinkről, hogy helyesek voltak-e.

Így utólag úgy gondolom, ha akkor teszek valamit, ha akkor jobban figyelek a barátomra, másképpen alakulnak a dolgok. Persze nem lehetek benne biztos, de a kérdés azóta is megválaszolatlanul lebeg az ágyam felett, álmatlan éjszakákon át.

Vajon hibás vagyok?

Forrás: Getty Images/Adam Petto

Másnap nem találkoztunk, sőt, néhány hétig be sem nézett a kocsmába. Mire megjelent kipletykálta magát az esetről a falu, a botrány pedig szép csendesen elült, ezért mindenki úgy fogadta, mint korábban. Ő mégis zavartan viselkedett, bő lére eresztett mondandója, soha véget nem érő körmondatokba torkollott.

Zavarban volt, hogy kompenzálja ezt, folyamatosan ivott, egyik jaeger a másik után, míg végül buta tekintettel, hátát a falnak vetve el nem aludt.

Pár perc után felriadt, telefont kerített és elrohant. Ahogy később mesélték, miután visszatért, üvöltözött, ruháját tépte és közben kacagott, hányt majd hörgött, inni kért, és végül az egyik asztalra vizelt. Kidobták a kocsmából, de ő csak nevetett.

Én akkor nem voltam ott, de szóltak, hogy menjek, mert Gábor beszedett valamit.

Rohantam.

Mérgezésre gondoltam, azt hittem megelégelte a magányt, a sanyarú sorsot és feladta a harcot, amit azért folytatott, hogy így anya és családi háttér nélkül is elfogadják. Önmagáért, azért mert ember. Megunta a csatákat, amiket a fattyúság bélyege ellen vívott, és talán egy jobb világba vágyott...

Forrás: Getty Images/Rollover

Mire odaértem az árokban feküdt. Furcsa kicsavart pózban, maga alá tekert lábbal próbált felkelni. Megdöbbentő volt.

A fiú, akiben jobban hittem, mint a testvéremben, a srác akinek tehetsége minden nap lenyűgözött, magzatpózban hevert az út porában.

Szürreális látvány volt.

Hiszen az elesetteknek nincsen kockás hasuk, tetovált karjukon nem hullámzik az izom minden mozdulatra. Valahogy az ember nem ilyennek képzel egy embert aki az életéért küzd. Egy ilyen irigylésre méltó fiú szánalmas helyzete, görbe tükröt mutatott ott nekünk.

Tükröt amiben a dolgok átlényegülnek, egy olyan töréspontot, ahol az élet sakkjátszmájában újrarendeződnek a bábuk...

Teste görcsösen rángott, száján kellemetlen hab ült. Mi, akik szimplán csak alkoholisták voltunk, helyette szégyelltük magukat.

Lassan tértünk magunkhoz, valaki plédet hozott, hívták a mentőt és szóltak a nagyinak. Nekem két ujjamon bánta a bőr a segítségnyújtást: nyelvét kutattam a szájában, hiszen fuldoklása egyértelmű volt. Ahogy a nyelvéhez értem, ráharapott a kezemre és közben öklendezve hányt, csupa piszok lettem, ruhámon savanyú szagú váladék volt mindenütt..

Megérkezett a mama, mindenkit odébb hessentett, és ölébe vette unokája fejét. Néma zokogás rázta a hátát, csendesen, megvetően mért végig minket.

Mi nagy macsók, akik percekkel ezelőtt még vígan mulattunk, politikáról és az élet nagy dolgairól vitatkoztunk, megsemmisülve sütöttük le szemünket egy törékeny öreg hölgy tekintetének súlya alatt roskadozva.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Tkhatsko

Csend volt. Kínos mély csend, melyben az egyetlen zaj Gábor egyenetlen lélegzetvételének hangja volt, akadozva vette a levegőt, hol mélyen beszívta, hol csak pihegett, olykor pedig hosszú, túl hosszú ideig nem mozdult a mellkasa..

Egy ilyen szünetben, amikor az ember idegei pattanásig feszülnek, a távolban megszólalt egy sziréna. Kicsit bizakodóbban néztünk egymásra egészen addig, amíg a nagyiból ki nem szakadt egy éles fájdalmas sikoly.

Egyetlen szót kiáltott, de annak ereje felért ezer boszorkány átkával. Hosszan, elnyújtva a hangzókat, tekintetét az égre függesztve tette fel azt a kérdést, ami bennünk is motoszkált:

Miért?

 

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?