Egy férfi-nő barátság tragikus vége

Kamaszkoromban én is az a típus voltam, aki büszke volt rá, hogy a legtöbb barátja fiú. Állandóan együtt lógtam a srácokkal, én is ittam a sört (pedig utálom) és néztem velük a meccset (pedig szeirntem unalmas), sőt még a lányokról is bőszen mondtam a véleményeket, hogy "igen, szerintem is jó csaj" meg, hogy "ne már, veleee? De ciki". Úgy éreztem, hogy ők sokkal viccesebb, lazább meg izgalmasabb dolgokat csinálnak, mint a lányok, ezért közéjük akartam tartozni.

Aztán Budapestre jöttem, egyetemre mentem, és a gimis haverok szépen lassan eltűntek az életemből. Nem azért, mert összevesztünk, csak egyszerűen elfoglaltabbak lettünk, jöttek a nagy szerelmek, a vizsgaidőszakok, én pedig egyre többet voltam külföldön a munkám miatt.

Az egyik fiúval azonban megmaradt a barátság.

Forrás: Getty Images/Petar Chernaev

Tudjátok, az az igaz testi-lelki dolog. Egymás támaszai, szövetségesei és bajtársai voltunk. És én mindent meg is osztottam vele. A félelmeimet, a bizonytalanságaimat, sőt (szégyen - nem szégyen) még a párkapcsolati gondjaimra is tőle vártam a gyógyírt. Beszélgetés közben együtt boroztunk (ő végre nem erőltette a sört), neki is azok voltak a kedvenc filmjei, mint nekem, és órákig bírt várakozni a próbafülkék előtt, amikor a rossz kedvemet ruhavásárlással próbáltam enyhíteni. 

Már az elején tisztáztuk, hogy ez színtiszta barátság. Sőt, ő ki is jelentette, hogy képtelen rám nőként tekinteni. Nekem pedig egyszerűen csak nem volt az esetem.  

Aztán az egyik szakításom után, amikor úgy döntöttem, hogy elköltözöm az "pasimtól", a barátomnak éppen volt egy kiadó szobája, ami nekem pont kapóra jött. Szerencsésnek éreztem magam, hogy van valaki, akivel mindig számíthatunk egymásra. Eleinte sokat voltam otthon, és sokat sírtam. Ő pedig sokat vigasztalt. Féltem is, hogy visszaélek a barátságával, de aztán szerencsére - ahogy az már csak lenni szokott - az idő minden sebet begyógyított. Szépen lassan túltettem magam az exemen, és újra randizni kezdtem.

Forrás: Getty Images/Svetikd

Azonban egyik nap, amikor hazaértem, ő eszméletlenül feküdt a földön, körülötte pedig nyugtatós dobozok hevertek. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett. Mindig mindent megosztott velem, és nem tudtam semmiről, ami ebbe az irányba sodorhatta volna.

Valamit eltitkolt? Valami váratlan tragédia történt? Igazából mindegy is, csak ezt most élje túl! Majd utólag mindent megbeszélünk. Együtt mindent megoldunk! Csak most ne legyen baja!

Mire kiértek a mentők már a torkomban dobogott a szívem, már mindenen túl voltam.

Korábban kellett volna hazajönnöm! Észre kellett volna vennem! Az járt a fejemben, hogy most elveszíthetem a legjobb barátomat...

Amikor végre felébredt, azonnal megkérdeztem, mi a baj és a válasz, amit kaptam az egyetlen lehetőség volt, ami meg sem fordult a fejemben. Bevallotta, hogy már hét éve (!!!) szerelmes belém. Azzal az igazi, kínzó és elementáris erővel gyötrő szerelemmel.

Forrás: Getty Images/Elenaleonova

Csak arra várt, hogy végre szakítsak, és most azt hitte végre felcsillant a remény... Azt hitte, hogy alakul is valami köztünk, hogy közeledünk. De aztán meglátott a laptopomon egy beszélgetést. Egy fiúval. Ekkor döbbent rá, hogy én tényleg "csak" a barátomnak tekintettem.

Azóta egy szót se beszéltünk.

De én azóta is örlődöm.

Vajon észre kellett-e volna vennem? Talán észre is vettem, csak nem voltam hajlandó róla tudomást venni? Önző voltam, mert nem akartam észrevenni? Vagy csak naiv és buta? Ilyen nagy felelősség, ha az ember hinni mer a férfi-női barátságban, vagy csak nálunk ment nagyon félre a dolog? Vajon ha megint ilyen helyzetbe keverednék, észrevenném?

Nem tudom. Te észrevennéd?

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?