A szegénységnek szaga van!

Ültem és kavargattam a hideg kávét. Körbevett egy olyanfajta mély szegénység, aminek a létezéséről se tudtam. Ami olykor ugyan rádióban, hírekben előforduló szófordulat, de ilyen közelről igazán megdöbbentő!

Nem esett jól itt inni. Olyan érzés volt, mint edzés közben a mélyütés. Csak ezt az élet adja, és hihetetlen precízen oda méri, ahol az embernek a legjobban fáj. Szeretem a kávét, mégsem ittam bele a csorba szélű csészébe. Szívesen adták pedig, és én mégsem ittam.

Csak kavargattam, és igyekeztem nem beszívni a szagot, ami mindent belepve penész és korom szaggal töltötte be a teret. Tolldunyhák a földön, maszatos gyerek, három kerekű kocsit tologat. Csak úgy a betonon, mert ott éppen nem jutott a szőnyegből. Korcs kutya a kályha mellett, amiben kukoricacsutkából csikartak ki némi meleget.

Forrás: iStockphoto/yacobchuk

Ezer éves kopott ágy, ósdi fakerettel, pont a szemem sarkában, egy picit beljebb már a szobában. Benne egy idős néni, mellette éjjeliszekrény gyanánt egy hokedli. Rajta almabor és uborka, a legolcsóbb fajta, híg levű, silány ízű moslék. Nemhogy embernek, még haszonállatnak sem adnám oda soha!

Ahol volt egyáltalán, ott a szőnyeget kiégette a kályhából kipattogó zsandár, mellette savanyú szagú fahamus veder, amit alomnak használt éppen az óriási kanmacska.

Én meg csak ülök tehetetlenül, mint egy bamba fasz, és kevergetem azt a rohadt kávét.
Már felfogja az agyam, hogy ez a nyomor szörnyű! De!

Még most is magamat féltem, ne legyen koszos a drága cipő, ne szívja be a fertelmes bűzt a kabátom. És jaj, nehogy véletlen beszívjam ugyanazt a levegőt, amit más ebből a szegény koszfészekből kilehelt.

Közben nógatnak, igyam már a kávét! Finom, kotyogósból főzve, de csak frissen elkészítve adja az élményt. Ha hagyom kihűlni, már nem lesz az igazi. Érzem, ha belekortyolok, azonnal kihányom. Nem embernek való ez az igénytelenség, és főleg nem nekem!

Forrás:iStockphoto/Kozorog

Húsz éves alig múltam, nehezemre esett még alkalmazkodni, és helyén kezelni a dolgokat. De!

Nem vállaltam a katonai szolgálatot, és tudtam, konkrétan ilyen és ehhez hasonló családoknál végzett munkáról fog szólni a következő másfél évem. Belehaltam ott belül egy kicsit a gondolatba, beláthatatlanul sok időnek tűnt a 18 hónap, és teljesen hasztalannak az idő, amit elvesznek tőlem ezek a putriban lakó emberek.

Arra gondoltam: mi is voltunk szegények sokat, de ilyen mégsem volt. Miért kell a pénztelenségnek ennyire büdösnek és hivalkodónak lenni? Már amikor a kávét tették fel, akkor láttam: alig tudtak kaparni abból a barna porból annyit, hogy tisztességes legyen az a kávé, amit én itt éppen megvetően kavargatok.

Utolsót adták, nekem meg nem kellett...

Egyetlen vigaszom volt, nem voltam egyedül. Ott volt velem az akkori főnököm, aki 25 éve végezte ezt a munkát. Ő megitta a kávét, megsimogatta a kisgyerek fejét, és még a nénihez is szólt pár kedves szót. Csodálattal vegyes ámulattal néztem rá.

Hogy a picsába képes erre?

Törékeny, csinos nő volt, a negyvenes évei végén. Szava halk, és termetét meghazudtoló erővel bírt. Sosem hátrált a munka elől, legyen az bármi is! Gyakran kísért el engem. Újdonság volt még, hogy egy fiú dolgozik ott, ráadásul katona. Olyankor velem hordatta a szenet, vagy éppen én segítettem neki megfürdetni valakit. Azt nagyon nehéz volt megszokni.

Túl intim és túl közvetlen találkozás volt ez a haldokló öregséggel! A leszolgált élettel, aminek a végén egy idegen ficsúr fiúcska undorral ér a testhez.

Forrás: Getty Images/Adam Petto

Bár sokan hívtak szégyenkatonának, a többség inkább a megalázó "Tökös nővér" jelzőt aggatta rám. Baromi kifinomult humor volt, mondhatom...

Ezzel a családdal még az elején találkoztam. Akkor, amikor még nem szembesültem a rengeteg szenvedéssel, ami - a falak mögött, a világtól elrejtve - vár azokra, akik önmagukról gondoskodni képtelenek. De a család - anyagi okokból vagy a szégyent kerülve -, nem dugja a leszolgáltat egy nyugdíjas otthonba, de nem is képes őt ellátni. Ilyenkor jön a házi gondozó, azaz abban az időben ilyenkor jöttem én..

Amikor végre kiértünk, mély levegőt vettem a karcos móri levegőből. Megráztam magam, mintha lerázhatnám magamról azt a szégyent, hogy én ezt az egészet láttam. Lesöpörtem magamról a bűzt és az elmúlás látványát: hitvány ágyban, bűzben kiszolgáltatva egy családnak, akik arra nem képesek, hogy felszedjék a szoba közepéről a kutya szart!

Kifakadtam.

Én erre nem leszek képes, és kurvára nem fogom megcsinálni! Ezerszer jobb lett volna elmenni katonának!

Mariann rám nézett. Nem korholt, nem emelte fel a hangját. Még csak nem is bántott fellengzős stílusomért. Meghagyta nekem a lehetőséget, hogy leszálljak a magas lóról, és magam döbbenjek rá, mennyivel taszítóbb az én viselkedésem, mint bármi, amit abban a pici házban láttam.

Annyit mondott csupán:

Képes leszel rá, mert jó ember vagy! Képes vagy rá, mert meg akarod változtatni, amit odabent láttál! És képes vagy rá, mert én azt mondtam!

El kellett telnie egy pár hónapnak, mire igaza lett. Meg kellett ismernem a sorsokat ahhoz, hogy lássam az embert, ne csak a sínylődő testeket! Kellett idő, mire ifjú szívem megértette az elmúlást. Hogy mindegy, milyen körülmények között jön a kaszás, sohasem felemelő, sohasem szép. És, hogy a legszegényebb házban is van egy múlt, ami lehet érték.

A hölgy, akit én akkor az ágyban látva megvetettem, túlélt egy koncentrációs tábort, megölték az első családját. A másodikat kifosztotta a szocialista éra, elvették mindenüket: mint sok más családnál, náluk is leseperték a padlást.

Forrás: Getty Images/kristian sekulic/Skynesher

Látott kínhalált és szenvedést eleget. Neki csak egy kívánsága volt: otthon meghalni. Mert ő személyesen látta Mengelét - nem a történelem könyvek lapjain -, és félt az orvosoktól.

96 évesen ment el, és addigra büszke voltam rá, hogy ki van takarítva a háza, hogy jó illat van, és hogy mindig meleg volt nála télen. Büszke voltam rá, hogy ismerhettem, és szolgálhattam az utolsó napjait...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?