Az érzelmi bosszú ára

Valljuk be, mindannyian elkövettük már azt a gyerekes dolgot, hogy amikor sérelem ért minket, nem tisztázni akartuk a helyzetet. Hanem inkább azonnal visszavágtunk - ha lehet, jó durván. Vagy csak durcásan bevonultunk a sarokba, amíg "támadónk" utánunk nem jött egy öleléssel vagy néhány bocsánatkérő szóval. És akkor végre meglengettük a várva várt fehér zászlót.

Ám, ha jobban belegondolunk, legtöbb esetben csupán annyi történt, hogy nem azokat a mondatokat hallottuk, amelyekre vágytunk. Vagy nem az történt, amit elképzeltünk.

  • Vajon hányszor büntettünk meg olyasvalakit, aki nem is követett el semmiféle szabálysértést?
  • És vajon hányszor volt súlyosabb a szankciónk, mint amekkora sérelem valóban ért minket?
  • Biztosan kell valamilyen büntetést kiszabnunk?
  • És ha nem, ki az, aki megtorolja helyettünk a szívfájdalmakat?

Mert bizony ezek a vagdalkozások vagy durcás elvonulások nem tekinthetők másnak, mint bosszúnak. De az biztos, hogy megoldást semmiképp sem jelentenek a problémára...

Forrás: Getty Images/Martin Dimitrov

Biztosan állíthatom, hogy a bosszú íze nem feltétlenül édes. Gyakran egészen kesernyés, már-már maróan égető íze van. Főként, ha olyat büntetsz, aki igazán közel áll a szívedhez. Olyankor gyakran rosszabbul érzed magad ettől, mint magától a megtorolt sérelemtől.

Talán nem is méltó dolog visszavágni. Talán csak hagynunk kellene, hogy idővel a bűnösök beismerő (és bűnbánó) vallomást tegyenek.

És persze mint a legtöbb pernek, a magánéleti csatáknak is van egy győztese és egy vesztese. De lehet-e boldogan győzni, ha olyasvalaki veszít, akit nagyon szeretünk? Még ha a barátaink és a családunk dolgos védő ügyvédként veregetik is a vállunkat, hogy végső soron nekünk volt igazunk, nem lesz teljes az örömünk. Ezért nem érdemes pert indítani.

Csatát még végképp nem. Az érzelmi háborúkban végül mindkét "ország" katonái közül elesnek páran. Mindenképpen van veszteség. Ha pedig nem is küldjük csatába a harcos szavainkat, hanem a csendes hidegháborút választjuk stratégiának, talán még többet veszíthetünk. Gyakran a szótlan konfliktusokban keletkeznek a legmélyebb sebek, hiszen nincs egy gyógyító egyezség, ami segítene abban, hogy összeforrjon a vágás.

Forrás: Getty Images/elenaleonova

A békülés tudna igazán selymes kötésként simulni egy egy ilyen harci sérülésre, de vajon mennyi kompromisszummal jár a felek részéről a teljes béke? Van, amit jobb, ha ilyenkor elhallgatunk?Ronthatunk a helyzeten az őszinteséggel? Vagy minden esetben ki kell mondanunk a teljes igazságot?De hát kivel lennénk őszinték, ha nem a társunkkal, a szövetségesünkkel?

Ám nem árt észben tartanunk, hogy ilyenkor gyakran a szövetségesek ellenfelekké válnak. És ki ismerné jobban titkos gyengeségeidet annál az embernél, akivel korábban megosztottad azokat? Ezért talán ezek a támadások a legveszélyesebbek. Mert ismerik a gyenge pontjainkat, és fedetlen sarkú Achilleuszként állunk, remélve, hogy akit eddig kedvesünknek hittünk, nem pont a sarkunkat fogja megcélozni mérgezett nyilával.

Ha mégis ott találna el, felmerül a kérdés, hogy valóban a szövetségesünk volt az illető, vagy végig egy ellenséges kémmel volt dolgunk, aki csak kicsalta belőlünk a háborút eldöntő információkat?

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?