Kinek szüljünk gyereket? Tinderhuszároknak?!

Se lakás, se kocsi, se gyerek... Sőt, még egy normális pasi sem! Csak a sok numeraszámolgató tinderbetyár. Nos, talán a munka front éppen, hogy rendben - bár még évekbe telik, hogy stabillá váljon a helyzet. Elég elkeserítő, nemde? De vajon tényleg mi csesszük el az életünket?

Érdekes generációt nevelt a 21. század. Régen nem volt dilemmázás, amikor megjelent az a bizonyos pelyhes állú kis csikó, az előre kikövezett út pedig azonnal felcsillant anyáink szemében. Nem volt lehetőség több ezer közül ikszelgetni vagy szívecskézni, vagy kényük-kedvük szerint bökdösődni. Az emberek nem "kínálták" magukat tálcán a virtuális világban. Akkor még nem létezett más, csak a kézzelfogható valóság. A választék kimerült a péntek esti mulatságokban, a közösségi házakban, vagy a baráti társaságokban. És láss csodát, mégis egymásra találtak...

Sosem fogom tudni eldönteni: melyik generáció volt a szerencsésebb, ki kapta a jobb lehetőséget? Hiszen ők be voltak határolva, így sokszor rá voltak kényszerítve a választásra.

Ellenben mi?

Nekünk majdhogynem ott az egész világ, hogy megtaláljuk a párunkat - és nem utolsó sorban önmagunkat! De vajon mennyi időnk van keresgélni? Egyáltalán kell keresgélni? Valóban szerencsések vagyunk, hogy a világ megnyitotta előttünk a kapukat?

Forrás:iStockphoto/Georgijevic

 A 20-as éveik közepén anyáink már a pelenkacsere fortélyait sajátították el - van, aki nem is első alkalommal -, amikor mi még mindig ott ülünk az iskolapadban - hogy kiderítsük, kik is vagyunk valójában? Az iskolától vártuk a válaszokat, de a lehetőségek tárháza sokszor csak összezavarja a gondolatainkat.

Arra bátorítottak minket, hogy kövessük az álmainkat, pedig legtöbbször csak az állunk kopott fel a nyomás alatt. Tanultunk, hogy lépést tartsunk. Harcoltunk, hogy versenyben maradjuk. Ha pedig hoppon maradtunk, újrakezdtük egy másik útvonalon. Mindeközben vészesen száguldott el mellettünk az élet! Vagy mégsem?

Hiszen anyáink olyan korán hagyták, hogy bekössék a fejüket! Sokan aztán az évek múlásával azt sem tudták, mit keresnek egymás mellett. Letudták a közös projektet, ott volt a család meg a gyerekek. De hogy mi következik ezután, arról fogalmuk sem volt...

Minket pedig felneveltek, arra biztatva, hogy tanuljunk! Hogy találjuk meg az utat, amely boldoggá tesz! Közben találjuk meg azt is, aki boldoggá tesz, hogy együtt építsük fel a közös jövőnket! Nehogy odaadjuk magunkat akárkinek! De persze közben a számtalan lehetőség közül - amit a modern világ nyújt -, próbáljunk ki mindent!

És mi tanulunk. Tanulunk, hogy az iskolából kilépve megalapozhassuk az életünket. Aztán visszaülünk még egy pár évet, hogy majd a mesterszakon magasabb pozíciókra képezzenek minket. Végül ott állunk 25, vagy akár 28 évesen, és a legtöbb papírral kitörölhetjük a seggünket. Vagy épp elkezdhetjük építeni a karrierünket - pont akkor, amikor már az "unoka projekt" kéne, hogy terítéken legyen.

Forrás: iStockphoto/Dutko

De most komolyan, mégis hogyan, kivel? Vagy mégis mikor? Két ZH között, a tinderen?

Persze van, akinek minden összejön egyszerre. Az egyetem után beülnek a már előre bemelegített bőrszékbe, kényelmesen lehúzzák a szigorúan heti 40 órát - egy perccel se többet. A maradék időben pedig bőven van idejük várni a szőke herceget, vagy felpróbálni minden lányra az üvegcipellőt. Nekik nem kell azon matekozni, mikor aktuális a "gyerek projekt".

Biztosan tök jó, hogy valaki ennyi idősen már vígan fürdőzik a mézesbödönben, de a legtöbben még csak akkor építjük az alapokat. Keményen küzdünk. De sokszor mire megtaláljuk az utat, már a negyed évszázad ott van a nyakunkban. Elterveztünk valamit, de a valóság keresztbe húzta a számításainkat.

Végül ott állunk a megkésett felnőttkor kapujában. Kezünkben az igyekezetünket igazoló papírokkal, készen, hogy elérjük a kitűzött céljainkat! Ami azt jelenti, hogy a gyerek dolog kitolva legalább még öt évre.Ja, és nem mellesleg lőni kéne hozzá még egy megbízható apa jelöltet, aki nem lép le pár év múlva a "D" kosaras titkárnőjével. Hát, sok sikert!

Akárki akármit mondd, körbenézve a mai világban látni, ahogy a fiatalok kétségbe esve vívódnak a helyes döntések meghozatalával. Hiszen mind ugyanazt akarjuk: Tanulni, hogy aztán a munkahelyünkön megbecsült munkaerőként építhessük a karrierünket. Megtalálni a párunkat, akivel együtt boldogan leélhetjük az életünket.

Forrás: Getty Images/Elenaleonova

De hogyan tegyük ezt abban a században, ahol tizennyolc-húsz évet is a jövőnk megalapozásával töltünk, hogy aztán porszemként kőkemény munkával várat építhessünk? Ott, ahol a kapcsolatok applikációkon, vagy szombat este 60 óra munka, és három vodka szóda után egy bárban köttetnek, ahol a felelősségvállalás kihalófélben van? Minek is egy komoly, ha pár szép szóval, és kattintással kipróbálhatunk mindent?!

Bizony, nem könnyű a menetrendet tartani! De vajon tényleg kicsúszunk az időből? Tényleg önzők vagyunk, amiért huszonévesen még semmi keresnivalója egy gyereknek az életünkben? Elkéstünk, ha csak 30 évvel a hátunk mögött állunk készen egy kis ember felnevelésre? Netán esélyt kéne adni minden jöttment messengerhuszárnak, nehogy elszalasszuk a herceget? Csak azért, mert a virtuális világ kibővítette a lehetséges jelölteket?

 

Őszintén? Szerintem nem!  

Kuti Timi

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?