A férjem pokróccal oltotta el a lángoló testem

Kellemes, langyos nyári este volt. Bort kortyolgattunk, és vidáman társalogtunk a barátaink teraszán. Régen éreztem már magam ennyire önfeledtnek.

Fogalmam sincs, hogy az elfogyasztott csekély mennyiségű bor, a felszabadult nevetés, a lágy szellő vagy a délelőtt vásárolt fenemód kényelmes és egyben dögös farmerruha tette, de megállapítottam magamban: jól vagyok. Rendben van a testem és a lelkem is.

Az élet amúgy is kegyes volt hozzám. Legalábbis bizonyos értelemben, és kívülről nézve mindenképpen. Az, hogy milyen belső viharok dúltak a felszín alatt, csak kevesen tudhatták. De azon az estén, abban a néhány percben tényleg úgy éreztem: minden a helyére került.

Forrás: iStockphoto/Kichigin

A révedezésből az térített magamhoz, hogy kialudt a mini kandalló fénye. Ilyen szuper kis szerkezetet sose láttam még azelőtt. Szinte gombnyomásra varázsol tábortűz hangulatot az ember teraszára. A tűz egy biztonságos kis búrában lobog, és valami vegyület szolgáltatja az égéshez szükséges energiát.

Bioetanol. Azóta már tudom, hogy így hívják.

Ahogy a láng alábbhagyott, a házigazdák már ugrottak is, hogy újratöltsék a kis szerkezetet. Szerettem volna szólni, hogy ne tegyék, mert ideje lenne mennünk, de annyira lelkesek voltak. Nem akartam elrontani az örömüket. És persze kíváncsi voltam, hogy is kell üzembe helyezni ezt a modernkori tábortüzet. A következő képkocka elhomályosult, és hirtelen a saját sikoltozásomra és a rám nehezedő férjem testére lettem figyelmes.

Érdekes módon a hasító fájdalmat csak néhány pillanattal később érzékeltem. Már pokróccal ütögették az arcom és a lángokba borult karomat, amikor felfogtam, hogy égek! Majd elveszthettem az eszméletem, mert csak arra ocsúdtam fel, hogy a férjem ölében reszketek, alig tudok megszólalni, és leírhatatlanul gyengének érzem magam.

A fájdalom néhány percen belül annyira eluralkodott rajtam, hogy szinte elevenen felfalt. Nem tudtam eldönteni: kívül is ömlenek-e a könnyeim vagy csak a lelkem zokog - gyakorlatilag nem éreztem a bőröm. Alig láttam. A kézfejem úgy nézett ki, mint egy gyűrött selyemkendő, amit most színeztek bíborvörösre.

Megérkeztek a mentősök, akik villámgyorsan tették a dolgukat. Beraktak a kocsiba, kérdéseket tettek fel - főleg a férjemnek -, mert az én beszédemet már nem értették. Mivel nem lehetett tudni, hogy a légút mennyire sérült, így rögtön altattak és lélegeztettek is.

Forrás: Getty Images/AydAn Mutlu

Megközelítőleg fél nappal később tértem magamhoz legközelebb. Csővel a torkomban. Még néhány percig reménykedtem, hogy az egész csak egy álom. Tudod, olyan nagyon valóságos lidércnyomás, ami után megkönnyebbülten nyomod ki az ébresztőt, legyen bármilyen korán is.

Nem így volt. Ez volt a valóság. Úgy éreztem: egy légüres térben lebegek. Kisvártatva megérkezett a férjem. Steril öltözetben, gumikesztyűben. Még egy puszit sem adhatott, bár igazából nem is nagyon tudott volna hova, ugyanis az arcom és a kezem is be volt kötözve. A beszélgetést meg ellehetetlenítette a torkomat feszítő cső.

Magatehetetlenül és kiszolgáltatottan feküdtem ott, a teljesen idegen környezetben, ahol a gépek monoton kattogásán kívül semmit nem lehetett hallani. Néha jött egy-egy nővér, aki tette a dolgát. Próbáltak biztató szavakkal lelket önteni belém, de nem sok sikerrel jártak. Nem rajtuk múlott, hanem rajtam. Egyszerűen nem tudtam elképzelni még a pillanat törtrészéig sem, hogy valaha visszakaphatom az arcom.

Forrás: iStockphoto/Hongqi Zhang/Unknown

Akkor még fogalmam sem volt a rám váró megújulásról. Ott, az ágyon fekve csak azt éreztem, hogy csupán egy hajszál választ el a zuhanástól. Megszűnt a külvilág, és ólomlábakon jártak a percek. Magamra maradtam a kétségbeesésemmel, ami páncélként nehezedett a testemre.

Lassan két év telt azóta. Nemsokára két éve, hogy nemcsak új bőrt, de új életet is növesztettem. Még mindkettő támogatásra és gondos ápolásra szorul. Ellenben azóta már tudom: teljesen normális volt a kétségbeesésem, az elveszettség érzésem. Már nem vádolom magam amiatt, hogy terítékre került az üvöltve sírás, a társasági élet kerülése, az intim érintkezés hiányáról nem is beszélve.

Két éven át időről-időre megmagyarázhatatlan szomorúság csapott le rám, amit rendre a baleset képeinek és fájdalmainak átélése követett. Nem válogatott. Jobb esetben a négy fal között ért utol, de megesett autóban, utcán, hivatalban. Képtelen voltam kontrollálni.

Két dolog segített: az idő és a vágy, hogy segítő kezet nyújthassak. Az egyik adott, a másik pedig kezdi kiforrni magát.

 A történetet Baranyai Kata jegyezte le

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?