Egy telefonhívás mentett meg

Napsütéses ősz volt, semmi sem indokolta, hogy megvegyem azt a nőies, hosszú, fekete kabátot, mégis megtettem. Húszévesen viselhettem volna valami vidám, színeset is, de komolyságomhoz - azt gondoltam -, jobban illik egy ilyen darab. Jól állt, mondták is sokan, de engem ez akkor már nem érdekelt.

Sétáltam hazafelé a parkon át, néztem a széles út peremeire sodródott faleveleket. "Szia, jól vagy?" - rikkantott bele néma gondolataimba a srác. "Igen, köszi!" - mosolyogtam kényszeredetten, és úgy téve, mintha épp sietnék, lendületesen haladtam tovább. "Pff, nem hiszem el, hogy ez az idióta lesz, akivel utoljára találkozom..." - futott át az agyamon.

Hazaérve levettem a szép kabátot, bezártam az ajtót (azt is, amihez az öreg szomszéd néninek nincsen kulcsa, nehogy ő találjon meg, és szívrohamot kapjon), besötétítettem a szobát, és a konyhába siettem. Görcsoldó, köhögés- és ilyen-olyan fájdalomcsillapítók. Egy pohár víz. Határozott nyugalom. Az ágy szélére ültem. Számot vetettem, kicsit el is kalandoztam, pedig a terv már készen volt.

Forrás: iStockphoto/pecaphoto77

Azt hittem: nem hamarkodtam el a pasizást... Hogy húszévesen majd egy olyan férfiba botlom, aki mellett felnőhetek, igazi nő lehetek. "Nem kell elmondanod anyádnak, mi történt veled, mert meg fogja érezni, ha a szemedbe néz." - az első alkalom nem csak testileg fájt. Ezek a mondatok is elszakítottak bennem valamit. Mégis ragaszkodtam hozzá. Aztán hónapokkal később volt egy ilyen suta félmondata, hogy "Attól még dolgozhatunk együtt.", és én nem értettem... Nem akartam érteni, hogy mire gondol. Nem tudtam felfogni, hogy miért jó játszani valakivel, és elvenni tőle valamit erőszakkal úgy, hogy valójában nincs is szüksége rá...

"Én nem tudok többé belenézni mások szemébe." - mondtam félhangosan a falitükörből visszanéző, szürke arcú lánynak. Órák teltek el, de nem történt semmi. Epét hánytam és forgott velem a világ, de nem jött a megváltás.

"Halló, na, szia, mi van veled? Én épp vonaton ülök, találkozunk ma?" - nem is értettem hirtelen, miért fogadtam a barátnőm hívását. "Gyógyszereket? Micsoda? De hát figyelj már, én szeretlek! Hívd ki a mentőt! Húsz perc múlva hívlak, hogy megtetted-e."

Forrás: iStockphoto/Tharakorn

A mentőknek én nyitottam ajtót, kérdezték, hol a beteg. Mondom itt. Összenéztek. Megvizsgáltak, magukhoz vették a dobozokat, és betettek a mentőbe. Aznap éjjel a pszichiátrián tartottak. Reggel adtak valami vacak kaját, amit úgy habzsoltam be, hogy még az ujjamat is megharaptam. Majd fél év magány és sötétség következett. Az előadásokra bejártam ugyan, de aztán csak feküdtem a sötét lakásban. Tavasszal aztán felébredt a természet, és én is kinyitottam a zsalugátereket.

Életre szóló dolgokat tanultam meg abból az őszi esetből.

  • Például azt, hogy ne ítélj el senkit, aki így dönt, mert bárki bármikor kerülhet a szakadék szélére.
  • Ma már azt is tudom, hogy egy mélyponton lévő embernek ostorozás és vádlás helyett ("Másnak sokkal rosszabb! Szedd össze magad!") meghallgatással vagy egy elfogadó szóval ("Szeretlek! Mondd el!") lehet segíteni.
  • És megtanultam azt is, hogy aki öngyilkosságra készül, az nem feltétlenül a környezetét akarja zsarolni, figyelmeztetni.

A nemrég elindult, pusztító Kék Bálna akció minden résztvevőjét megértem és soha nem tudnám elítélni azokat, akiket a kétségbeesés a végsőkig visz. Mert én voltam a végeknél. De már az is tudom: mindig van visszaút. És mindig van miért visszajönni.

Haizer Tímea

Segítség a vonal végén

116 - 111 Lelkisegély gyerekeknek és fiataloknak

116 - 123 Felnőtt lelkisegély

13777 Idős emberek segélyvonala

 

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?