Hát persze, hogy félsz szeretni

Félsz. Hát persze, hogy félsz szeretni, megint, ismét, újra, vagy még mindig. Sok a seb, a feldolgozatlan, elfojtott fájdalom, amit jobb a magabiztosság álarca mögé rejteni.

Forgószélként kavarog a fejedben a kérdés, hogy ki merd-e tenni a lelked ázni az esőbe. Villámhárító nincs, csak a tető nélküli fal áll benned. De olyan masszívra építetted, hogy azon az se jut át, aki megérdemelné, hogy ne hónapokig tartó kemény munkával bontsa le - ha sikerül neki egyáltalán. Aki igazán kíváncsi rá, hogy mi van a túloldalon.  

Forrás: iStockphoto/Tatyana Tomsickova

Mintha régészeti lelet lennél, maradvány egy letűnt korból, ahol még számított a szív, az erő és minden bőrön belüli érték. De puha szőrű ecsettel kell hozzád érni, mert egy hirtelen vagy erősebb mozdulat porrá zúzza benned a bizalmat.

A kint álló topog a fal tövében, valahol a mélyben még ott a bátorság benned is, hogy odalépj a kapuhoz, és beljebb invitáld, de félted a szíved, azt az ökölnyi izomköteget, ami üvegpohárként roppanna szét a csalódástól, és szakadna meg végleg.

"Hát kell ez nekem?" - teszed fel a kérdést magadnak.

Az "igen-nem" hadsereg a gyomrodban tartja az ütközetet, pedig a választ pontosan tudod. Szomjazod a szerelmet, ami elől menekülsz. Remegsz érte, mint piás az olcsó borért, a sejtjeid kórusban sikoltják, a zsigereid lüktetve akarják.

Forrás: iStockphoto/Keyshort

De te ki akarod üríteni a szíved. Kiköltöztetni belőle minden érzést, hogy ne fájjon semmi, robot üzemmódra állítani félholt lelked, a nem-érzés zsibbadt állapotában lebegni, és ettől remélni a totális boldogságot. De hiába dobod az érzelmek zúzdájába, és falod nagykanállal a fájdalmat - habzsolnád a szerelmet, ha nem félnél.

Rohadt vágyfüggők vagyunk, lógunk a szeren, és pusztulat vár ránk, ha nem kaphatunk. Hát hagyd, hogy a falad előtt toporgó esélyt kapjon! Hagyd, hogy átfolyhasson a vénádba szúrt szerelem az érhálózaton, forduljon fel a világunk, lógjunk fejjel lefelé, rúgjuk a csillagokat a sarkunkkal, élvezzük az agyunkba tóduló bódulatot! Leheljük ki az "egyszer megszűnik a hatása" bűzös félelmét a szánkon!

Húzd hát magadhoz a dílert, a pontot, ahonnan az anyag beszerezhető, mert kell a szer, különben megszűnünk létezni. Kell neked is, mint a levegő, mert beindul a szív, mint egy vegyszerpumpa, duzzadnak a szervek, tolja a sejtjeinkbe az Életet, a mindent építő és egyszerre pusztító érzést, mert emberből vagyunk, rohadt vágyfüggők.

Engedd be a dílert!

Szegő Lindi

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?