Nem akarok férjhez menni!

A rokonok, barátok azonban minden létező fronton támadnak, és nekünk szegezik a kérdést: "Aztán nálatok mikor lesz a nagy nap?" vagy "És ti tervezitek már az esküvőt?" Ami még ennél is hihetetlenebb, hogy már a hosszú ideje nem látott férfi kollégáim is gyűrűt keresve nyúlnak a kezem után. Mi pedig már profik vagyunk az udvarias kitérő válaszok adásában, hiszen régóta gyakoroljuk. De az utóbbi időben elkezdtem végiggondolni:

Ennek okait megvizsgálva pedig az alábbiakra jutottam:

1. Talán férfi vagyok?

Nem. Nő vagyok. De mégis átérzek számos inkább férfiakra jellemző házassággal kapcsolatos félelmet. A fullasztó nyomását a papírnak, hogy akkor innentől fogva örökre, csak vele. Még ha ezt megkérdőjelezhetetlenül így is gondolom. Csak mégis, ezt megígérni... Olyan ember vagyok, aki megtartja, vagy legalábbis igyekszik betartani, amit ígér. És komoly fizikai kínokkal járó lelki vívódást okoz, ha meg kell szegnem az adott szavamat.

2. Nincs előttem jó példa?

De van. Nem vagyok elvált szülők gyermeke, aki magában hordoz valami tudatalatti elutasítást az intézmény iránt. Bár az elmúlt pár évben házasodott barátaink közül már többen válnak, mégis úgy gondolom, ez sem ijesztene el igazán, ha akarnám a dolgot.

3. Soha nem is vágytam rá?

Dehogyisnem! De mennyire... Én is olyan lány voltam, aki kiskorában már magazinokból gyűjtött inspirációkat az esküvőjéhez. Aki játékból felvette az első szerelmének családnevét, és azzal írta tele a jegyzetfüzeteit gimnáziumban, és aki később elérzékenyült a Youtube-os lánykérős videókon. Sőt, rengeteg korábbi kapcsolatomban epekedve vártam a nagy kérdést, és a nagy napot. (Hála Istennek ezek elmaradtak, én pedig megúsztam egy-két rossz emlékkel a dugába dőlt kapcsolatokat.)

Mi hát a helyes válasz? Az elfogadható indok erre a döntésre?

Azt hiszem, csak rájöttem pár dologra magammal kapcsolatban. Rengeteg csalódáson mentem át. És nem mindig azért, mert iszonyatosan megbántott valaki. Hanem mert folyamatosan képzeletvilágban éltem. Elvárásokkal nyomasztottam magamat, és mindenki mást is! Azon őrlődtem, hogy már előrébb kellene tartanom, és hogy a páromnak mit kellene csinálnia. Persze a valóságnak köze sem volt ezekhez.

De mert Dickens okos ember, és jól mondta: "Soha ne mondd, hogy soha!" Azért nyitva hagyok egy kis rést a pajzson. ☺

Nyitókép: iStockphoto