Vajon lesz-e valaha részem igazi boldogságban?

Azonban volt egy belső rettegés, ami éveken keresztül gyötört. Nem telt el úgy nap, hogy ne kerített volna hatalmába a félelem, hogy nem lelem meg azt az embert, aki mellett tényleg, úgy igazán önmagam tudok lenni. Valahogy úgy, ahogy egykoron a szüleim védőszárnyai alatt érezhettem magam. Sok szempontból nem volt ideális a családunk, de az tény, hogy a szüleim nem viseltek maszkot házon belül. Mindketten azok voltak, akik valójában.

Ezt nyilván nem úgy kell érteni, hogy nem kötöttek kompromisszumot vagy hoztak áldozatot egymásért. Nem, nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy nem játszották meg magukat. Soha, semmilyen körülmények között. Mindenki megtanulta elfogadni a másikat a maga előnyeivel és hátrányaival. Jó volt így élni. Jó volt tudni, hogy van egy hely, ahol a puszta létezésemért szeretnek. Nem kellett hozzá okosnak, ügyesnek, szépnek vagy határozottnak lennem. Nem voltak elvárások. Nem kellett megfelelni korunk vélt vagy valós igényeinek.

Hiszen az a normális, ha két ember egymásba szeret, akkor nem teszi patikamérlegre, hogy mit szeret és mit nem a másikban. Nem is szeretném azt állítani, hogy nem szerelemre épülő kapcsolatok voltak ezek. Mert akkor, abban az időszakban nagyon is azok voltak. Mégis hiányzott valami, az a bizonyos plusz, amitől azt éreztem volna, hogy teljes mértékben kiadhatom magam.

Akkoriban ezt úgy magyaráztam meg magamnak, hogy tartozom annyival a másiknak, hogy mindig a legjobb oldalamat adom. Legyen az külső vagy belső tulajdonság. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy akkor ezentúl legyél slampos és hanyagold el magad - mert, ha ezt nem tudod megtenni, akkor kuka az egész kapcsolat. Nem ilyen végletesen gondolom. Csupán észrevettem, hogy mekkora volt a különbség, amikor megtaláltam azt az embert, akinek az oldalán egyszerűen lehullott a máz. Nem okoz gondot, ha lát kiborulni, üvöltve sírni vagy éppen őrjöngeni valami elképesztően apró semmiségen. Persze nem mindennaposak ezek a kitörések, de előfordulnak.

Ez előtt nem tudtam kiadni magamból, ha valami nagyon fájt, vagy nagyon kiborított. De a legérdekesebb, hogy önfeledten örülni sem tudtam. Egyszerűen nem éreztem belül, hogy katartikus élményt éltem volna át. Kívülről persze úgy tűnhetett, hiszen az része volt az egésznek. Voltak elképzeléseim, hogy egy bizonyos helyzetben hogyan kell viselkednem.

Tudod, mi változott úgy igazán? Most már nem gondolkodom közben. Nem nézem magam kívülről, nem tartom folytonos kontroll alatt a tetteimet. A legnagyobb ajándéka az egésznek, hogy megtanultam önmagam lenni. Otthonra találtam.

Nyitókép: iStockphoto