Inszomnia - álmatlanul töltött éjszakáim

A párna túl puha, a takaró meleg, a fűtés zajos, halk neszek kúsznak elő a szekrényből. Átdobom magam jobbról balra, majd balról jobbra, fekszem hanyatt, hason, mégsem jön az álom.

Az óra fémszerkezete kattogja az időt, dobálja a dobhártyámnak a másodperceket. Valahol az utcán fékez egy taxi, az ajtó csapódik, a kapu nyikordul. A kopogó léptek hosszúra nyúlnak, ketten vannak, és az emeletre haladnak. Halk nevetés szűrődik be a félig nyitva hagyott ablakon. A levegőben még érezni az este meggyújtott gyertya füstjének keserű szagát, keveredik a nyugtatónak mondott levendula aromával.

Az egyik lábamat a takarón pihentetem, valahol olvastam, hogy talán így majd könnyebben magával ragad az álom. De csak a talpam lesz hideg a beáramló levegőtől. Nyakamig húzom a takarót. A szememet próbálgatom, kinyitom, nem nehezíti el a szemhéjamat az álom, mereven bámulom a sötétséget. A régi bérház udvarára nem szűrődik be az újhold fénye, magába temet a feneketlen sötétség.

Forrás: Shutterstock

Szinte már vak vagyok, a szorongás markol egyet a torkomon, felköhögök. Nagy levegőt veszek, tudom, ez az éjszaka megint megdolgoz majd, és csak perceket kapok alvás gyanánt, az REM fázisnak nyoma sem lesz. Reggel csak bámulok majd a gyűrött arcomra a tükörben, és leszívott agyam taknyos zselére hasonlít.

Erőltetem. Pihenni kell, nem vonszolhatom végig magam a holnapi napon. Behunyom a szemem, a belső látásom színesebb, mint a valóság fekete lyuka. Emlékképek tolulnak a szemem elé, anyámat látom a halálos ágyán. Nem voltam ott akkor, csak fantáziám vetíti ki halála tanújának elbeszélését - ezerszer átkozom a képzeletem. Apám utolsó pillanatát is csak elképzelem, az agóniáját a kórházi ágyon. A lelkem mellberúgásként osztja a rémes emlékképeket.

Tudatom védelmi osztaga sepri félre az éjszakánként előbukkanó démonjaimat, a lelkiismeretem felböfögéseit. Ott kellett volna lennem mellettük... De váltják egymást a képek. Feladatok sorakoznak egymás után, napi tennivalók gomolyognak a fejemben, két oldalra fordulás között. A pulzusom emelkedik, dobol a fülemben, elnyomja az éjszaka apró neszelését.

Forrás: Shutterstock

Próbálom ellazítani az izmaimat, de ahogy az egyik lazul, úgy feszül meg a másik, verejtékben úszik a homlokom. Az orvosom azt mondta, túl sok a stressz az életemben. Altatót akart felírni, de én tiltakoztam, ahogy minden mást meg tudok oldani, ezzel is megküzdöm, nem kell mankó.

Elmúlt szerelmek kísértenek, birkák helyett ezeket számolom, a hibákat, amelyeket elkövettem, és a sérelmeket, amelyeket elviseltem. Hibás döntések ugranak át a kerítésen bégető lábasjószágok helyett, eldörzsölök a sötétben néhány áloműző könnycseppet.

Jó dolgokat összekanalazva próbálom felülírni a bennem gúnyosan kacagva táncot járó,
szemhéjam alá furakodó szörnyeket, de ezek sem ígérik a legalább néhány órán át tartó, csendes tudattalanságot.

A telefonom után tapogatózom. Éles fénye a retinámba vág, hunyorogva nézem a kijelzőt. Két órája dobálom magam, váltom a pozíciókat, gyűröm a párnámat, az emlékeimet, és próbálom szétpofozni a múlt és a jövő démonjait. Pedig már hajnal van, a boszorkányok órája is az igazak álmát alussza.

Lemondóan sóhajtok a gyertyaszagú levegőbe. Ez az éjszaka is az ördögé. Vigye, ahova akarja! Megadom magam. És amint elengedem az akarást, a vágyat az alvásra, beszippant az édes tudatlanság. Az álom mezsgyéjén billegve még eszembe jut, hogy nappal, a világosban is így kéne elengedni, nem kapaszkodni álmokba, tervekbe, szerelmekbe, csak hagyni, hogy megtörténjen.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?