Sose bánd, ha padlóra küld a sors!

Sokan vannak, akik előszeretettel keseregnek az őket ért traumák, csalódások és balul elsült események miatt. És őszintén szólva, én ezt sosem értettem.

Persze, nem kell úgy tenni, mintha minden esemény egy óriási pluszjel lenne az életed egyenletében. Hiszen vannak oltári nagy mínuszok, amik kétségtelenül veszteségek. Ezeket pedig meg kell élni, el kell gyászolni, majd tovább kell haladni az úton. Viszont vannak olyanok, akik képtelenek elengedni a sérelmeiket. Éveken át cipelik őket, és közben tiszta erőből utálnak valakit a múltban történtek miatt. Csak közben azt nem veszik észre, hogy a saját jelenüket teszik tönkre a folyamatos borúlátó utálkozással. Természetesen nem azt mondom, hogy nem lehet rossz véleményed valakiről, csupán arra gondolok, hogy nem érdemes örökké bánkódni valami miatt, ami már megtörtént.  

Forrás: Shutterstock

Ráadásul én hiszek abban is, hogy ha továbblépsz, akkor visszatekintve később megértheted, hogy adott szituációra miért volt szükséged. Mert akkor is lehet valami a személyiségfejlődésed szempontjából hasznos, ha elsőre nem esik jól.

Akár hiszed, akár nem, akkor sem csinálnám másképp, ha újrakezdhetném. És nem, nem azért ragaszkodom a döntéseimhez, mert úgy gondolom, hogy sosem hibáztam. És nem is azért, mert szeretem, mikor valaki bikakábelt köt a szívemre, és addig sokkolja a lelkem, míg ki nem égek. Hanem, mert már tudom: a ripityára törött belsőmből valami egészen újat és erőset rakhatok össze. És innen nézve már teljesen mindegy, hogy én rontottam-e el vagy a másik. Az a fontos, hogy okulni kell belőle, és kimászni a bánya mélységéből.

De előtte meg kell találnod azt az értékes, aprócska drágakövet, amit magaddal vihetsz tanulságként az életed útján.

Néhány éve még nem így álltam hozzá ehhez. Akkoriban azt gondoltam, hogy egy érzelmi válság egyenesen a létezésem végét jelenti, és képes voltam mindent alárendelni a rossz kedvemnek. Úgy éreztem, hogy nem is érdemes harcolni, csak lökjön be valaki egy kútba, és kész. És ezek nékül a hullámvölgyek nélkül sosem alakult volna ki bennem a változás. Így tulajdonképpen meg is köszönhetném azt a temérdek rosszat, amin keresztül kellett mennem. De azért nem vagyok álszent, akkor én sem élveztem ezeket.

De összességében akkor is szeretem a nehéz utakat és a veszélyes vizeket. Mert minden alkalommal tanulhatok önmagamról, és eközben feszegethetem a határaimat, a képességeimet és a személyiségemet. És abban is hiszek, hogy ezektől lesznek majd érzelmekkel teli ráncok az arcomon idős koromban, és ezek tesznek majd egyszer bölcs nagymamává. Olyanná, aki messziről megmondja majd a csenevészeknek, hogy kivel érdemes kezdeni, és kivel nem. Éppen ezért nem vagyok hajlandó bánkódva gondolni a múltamra, csak azért, mert nem úgy alakult, mint szerettem volna.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?