Csak nyugodtan légy ideges!

Ülsz a buszon, tízpercenként haladtok 3 arasznyit, és érzed, ahogy az ütőered menten felrobban, olyan szapora a pulzusod.

Hétfő reggel van, direkt jóval előbb indultál, mint egyébként tennéd, hogy nehogy elkéss - de aztán mégis megtörténik. A városban és a fejedben is teljes a káosz, a gondosan kivasalt blúzod csuromvíz, a begyakorolt szöveged rég elfelejtetted, és épp az idegösszeomlás szélén állsz. Ma, az első napodon, elkésel... 

Forrás: Shutterstock

Nem azért, mert sokáig aludtál, nem azért, mert nem készítetted ki a mai felszerelésed, hanem azért, mert a közös képviselő elfelejtett értesíteni a ma reggelre várható vízhiányról. Víz nélkül minden terved dugába dőlt, és az első napon az eltervezett "kedves kollegina" jelmez helyett bizony a hétfejű sárkány hacukájába bújva érkezel meg: fújtatva, izzadtan, szikrázó szemekkel. Nyilván előfordul az ilyen, bár roppantul nem erre vágyunk a debütálásunk alkalmával.

Bármikor kerülhetünk kellemetlen, frusztráló vagy épp elviselhetetlennek tűnő szituációba, a kérdés az, hogy mit kezdünk vele. Nyilván nem jó kiborulni vagy belepörgetni magunkat. De szorult már ökölbe a kezed, amikor ilyenkor bedobta valaki, hogy: "Nyugi, ne idegeskedj!" Vajon pszichésen egészséges-e az az ember, aki nem ideges, ha ellopták a tárcáját, vagy nem szomorú, ha eltűnt a kutyája? Megsúgom: nem az.

A külvilág történései érzéseket váltanak ki bennünk, és a lehető legrosszabb tanács, amit kaphatunk, hogy nyomjuk el őket. Természetesen mindennek megvan a maga helye és ideje, és lehet, hogy nem rögtön az adott pillanatban kell elsiratni a fájdalmunkat.

De idővel ki kell engedni! Az elfojtás és a leplezés semmi jóra nem vezet.

Forrás: Shutterstock

Emlékszem, annak idején egy nagy hasi műtétre voltam előjegyezve. Teltek a hetek, közeledett az időpont. Annak rendje és módja szerint be is voltam gazolva, de a környezetem csak a hülyeséget ontotta magából. Megkérdezték, félek-e, és amikor igennel feleltem, közölték velem, hogy hülyeség. Aha, szóval hülyeség! Én megyek a műtőasztalra, de az, hogy félek, az hülyeség. Hát, gratulálok az empátiátokhoz!

Mikor már túl voltam tizenhuszonakárhány "én vagyok a debil, hogy remegek a szikétől" hozzászóláson, jött maga a csoda. Egyik ismerősöm azt mondta: "Hú, nem csodálom, hogy félsz, ez tényleg para." - Mit gondoltok, mi történt? Naná, hogy megnyugodtam. Csak annyi kellett, hogy valaki elismerje, hogy az érzésem természetes, ahelyett, hogy a beszari billogot sütötte volna rám. Nem tudtam neki elég hálás lenni.

Szóval, ha legközelebb valakit szomorúnak látsz, vagy éppen sír, ne azt mondd neki, amit az emberek döntő többsége, hogy ne sírjon! Sírjon, ha jólesik. Te csak ajánld fel a segítséged - ezzel tehetsz a legtöbbet.

Hujber Zsuzsanna

Forrás: SHE.HU
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk:

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?