A tiéd lettem. A foglyod, láncok nélkül...

Nem szóltál semmit. Csak némán fogtad a kezem. Nem volt szükség szavakra. Nem kellett világgá kiabálni a szerelmünket. Csend volt és nyugalom.

Elillantak a gondok, az akadályok, melyeket elénk gurított az élet, minden távolinak tűnt abban a pillanatban. Nem létezett a világ, csak te meg én. Csak az az egy perc létezett. Minden tökéletesnek tűnt. Boldogok voltunk. Mert két szív egymáshoz kapcsolódott, és egymással tökéletes harmóniában dobogott. Nem kellett rád néznem ahhoz, hogy tudjam: a részemmé váltál - és én a tiéddé.

Minden bujaság nélkül történt meg az összekapcsolódásunk, egy férfi és egy nő tökéletes egybeolvadása. Csak azáltal, hogy a kezeink összeértek. Nem volt hiányérzet bennünk, abban a pillanatban csupán egy érintés mindent megadott a másiknak.

Az idő megállt, végtelenné vált a számunkra. Éreztem az ereid lüktetését, a tested melegét, az éltető vér áramlását a testedben. Éreztem lelked lángolását, de jólesett ez a forró tűz, mely édes fájdalmat okozva égetett meg. Belém égtél. Megbélyegeztél, láthatatlan billogot sütöttél a testemre. A tiéd lettem. A foglyod, a rabod láncok nélkül. De nem akartam szabadulni.

Örömmel töltött el ez az önként vállalt rabszolgaság. A lelkemet tartottad fogva, de én szabad akaratomból vállaltam a börtönbe vonulást. Hisz nem hagytál egyedül rabságomban. Együtt vonultunk el mindent magunk mögött hagyva.

Forrás: Shuttertock

Aztán egyszer csak már nem úgy fogtad a kezem. Az érintésed hideg volt és lélektelen. "Tévedés volt" - hallottam a börtönőr szavait. "Önök mégsem életfogytiglanosok." Nem akartam hinni a fülemnek. "Nincs elég cella, másnak kell a hely?" - háborogtam. De hiába. Fellebbezésnek nincs helye. Csupán ennyi volt a válasz.

Én maradtam volna, de láttam, hogy ő már össze is pakolt. Nem kérdezett, nem reklamált, csupán kilépett az ajtón. Egyszer még visszanézett, rám pillantott, a szemében azonban nem láttam már magamat. Fürkésző tekintete a kinti világot kémlelte. Szabadok voltunk, én mégsem vágytam ezt a szabadságot.

Hitetlenkedve néztem utána, ahogy könnyed léptekkel kisétált, és mintha semmi sem történt volna, eltűnt a szemeim elől. Én még képtelen voltam elindulni. Fájdalmas tekintettel, irigykedve pásztáztam a rabokat. Ők mit tettek, hogy maradhatnak? Azon tűnődtem, mit kell elkövetnem ahhoz, hogy ismét börtönbe zárjanak. De olyan horderejűt, hogy életem végéig se szabaduljak. A választ nem tudtam, hiszen az sem volt ismert a számomra, miért is kerültem ide. Azt tudom, hogy neki nem kellett sok idő, és ismét "börtönbe" került. Majd újra és újra.

"Te jó ég! Hát hány másik fele van ennek az embernek?" - tettem fel magamnak a költői kérdést. És rájöttem, hogy én nem rá, hanem egy valódi "rosszfiúra", egy olyan hamisítatlan életfogytiglanosra vágyom. Mert ő soha nem lesz az.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?