Nem akarok tökéletes lenni, csak boldog!

Ránézek az órámra. Megint elkések. Utálom magam, hogy sosem érek be dolgozni. Tegnap este kellett volna hajat mosnom, nem ma reggel. Tudtam. Utálom, hogy mindig mindent halogatok.

Lefogkrémeztem a pólóm, öltözhetek át. Szerencsétlen vagyok. Néha még a bugyimat is fordítva veszem fel. De tényleg. A zoknimat rendszeresen rosszul párosítom össze. Ez persze általában akkor derül ki, amikor mondjuk, vendégségben vagyok.

Ez történt múltkor a főnököm házában is, a japán stílusú céges vacsin. Ott térdeltem a földön, és szenvedtem, hogy végre a pálcikám fölcsípje azt az igen szexi rizsszemet a tányéromról, közben pedig éreztem, hogy mindenki lopva oda-oda pillant a lábaimra. A balon szürke, a jobbon fehér zokni volt. Szívből gyűlöltem magam, hogy miért, de komolyan miért nem vettem fel inkább harisnyát!? Bár azon meg tuti úgy felfutott volna a szem, hogy még az én zseniális nagyanyám sem stoppolja meg soha.

Ez vagyok én. Így rohanok minden reggel a buszra, azon gondolkozva, hogy mit felejtek otthon. Ma talán semmit, de az utolsó megálló előtt rámosolygok egy cuki csávóra, és az ablak tükröződésében veszem észre, hogy rákenődött a rúzs a fogamra. Hát legalább unalmas az nem vagyok.

És igazán remélem, hogy egyszer valaki majd pont emiatt szeret belém, de olyan nagyon, hogy teljesíti az álmomat. Ami arról szól, hogy halvány rózsaszín ruhában libegek felé a tengerparton, és karjaiban mondom ki a boldogító igent.

De egyelőre ott tartok, hogy épp a zebrán futok át a túloldalra, de kurva gyorsan, mielőtt elütne az az extra gyönyörű, kék színű Porsche, és a végén még a saját esküvőmet se érem meg. Bár hozzá kell tennem, hogy tizenöt perc múlva boldogan kiáltottam fel, hogy "Igen!" Nem, sajna nem a sofőrnek tetszett meg a fenekem futás közben, és jegyzett el hirtelen. Csak azt kérdezték, hogy én is kérek-e kávét. Egyelőre ennyi jutott.

Hogy szoktam-e azon gondolkozni, hogy vajon miért ez jutott nekem? Persze. Elég sokat, főleg ha nézem azokat a bőgős romantikus filmeket, tudod, sablon sztori, a szegény lány-gazdag fiú - vagy fordítva -, a szerelem pedig mindig győzedelmeskedik. Ezek alatt elmélkedem, hogy ugyan nekem miért nincs ekkora rohadt nagy szerencsém?

Forrás: Shutterstock

Végül a kérdésemre a választ általában az adja meg, hogy belenézek a tükörbe, és észreveszem a lefolyt szemfesték-leborozott póló-pizzaszósz a szám szélén kombót, és megértem, hogy én se szeretnék magamba minden egyes percben. De amúgy elég sokszor azért igen.

Például tök vicces vagyok. Legalábbis szerintem, meg anyukám és a legjobb barátnőm szerint is nekem van a világon a legjobb humorom. De sajnos nem mindenki érti. Utólag mindig elképzelem a szituációkat, hogy mennyire király lett volna, ha ezt vagy azt mondom, de az adott helyzetben a leggázabb dolgokat tudom csak kinyögni.

Például a múltkor megkérdezte valaki, hogy ismerjük-e egymást, én meg bemutatkoztam neki, hogy "Még nem, de Petra vagyok, a következő barátnőd." Én tök viccesnek éreztem magam, a fiú meg semmit nem mondott, ellenben a mellettem álló menyasszonya elég szúrós szemmel nézett rám. Hát honnan tudtam volna?! Rajta nem volt gyűrű.

A lényeg, hogy nem vagyok tökéletes. Vannak jó meg rossz tulajdonságaim. Néha okos, néha buta döntéseket hozok. De szeretem magam. Így, ahogy vagyok, még akkor is, ha az a Porschés nem olvasta le ezt a popómról, mialatt pirosról zöldre váltott a lámpa.

De majd egyszer talán valaki észreveszi - valaki olyan, akivel egyszer hirtelen egymásba szeretünk, elmegyünk titokban Hawaii-ra megházasodni, és együtt toljuk befelé a pizzát hajnali háromkor egy családi vígjátékon nevetve. És csak szeretjük egymást, úgy, ahogy vagyunk. A kifordított pólónkban.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?