Mindennap megsimítom a fiam és a férjem fejfáját a temetőben.

Még sosem gondolkozott el az életén, nem volt rá ideje. Pedig tudta, hogy kellene. Mert amúgy honnan tudhatná, hogy jól alakulnak a dolgai? Kell-e valamit változtatni, helyes-e az irány.

Hetvenévesen már csak egy irány van: kevés betegséggel, minél tovább élni - mosolyodott el magában. Bár most, hogy így belegondol, az ő élete már húszévesen is a betegségekről szólt. Csak akkor nem az övéről.

Szóval, hetven! Most már biztosan kevesebb van előtte, minden értelemben: kevesebb feladat, kevesebb év. És ez egyenesen arányos, hiszen régen rengeteg feladat volt és még sok év.
Amikor elkezdte a Műszaki Egyetemet, még alig volt lány az évfolyamban. Soha azelőtt nem érezte annyira a jelenlétének erejét, mint mikor belépett a tanterembe. Hát, igen!

A leghelyesebb fiú azonnal kiszúrta magának, és udvarolni kezdett neki. Huszonegy évesen már össze is házasodtak. Boldogan éltek – hát, hogyan máshogy! Fiatalon és szerelmesen. Később kiderült, hogy ifjú férje igen ritka szívbetegségben szenved, és ezt a fiuk is megörökölte. Nagyon nehéz volt fiatalnak lenni úgy, hogy gyógyíthatatlan betegségek nehezítik a mindennapjaikat.

De szerette Gábort, ezért ápolta őt, nevelte a fiút, és dolgozott. Tudta, hogy ez a helyzet bármikor, váratlanul, hirtelen megváltozhat, de ezzel igyekezett nem foglalkozni. Inkább szeretett, ölelt és örült, ameddig csak lehetett.

Ez jól működött húsz évig, aztán Gábor betegsége turbó fokozatba kapcsolt: gyors leépülés után eltemette. De nem volt idő elmélázni, gyászolni vagy tervezni. Hiszen az élet kíméletlenül ment tovább. Amikor azon a hajnalon megcsörrent az otthoni telefon, már tudta, hogy Gábor meghalt. Azonnal jöttek a feladatok: intézkedni kellett, ide-oda menni. Pedig legszívesebben ordított volna, hogy "Állj, csak egy percre! Hadd gondolkozzak, hogy most mi lesz!"

A temetőben egy bejárathoz közeli helyet választott, hogy ne kelljen esténként bolyongani. Tudta, hogy amikor csak teheti, kimegy majd hozzá, hogy nyugodtan beszélhessenek. Nyáron későn van napnyugta, így minden este meglátogatta. Elmesélte neki, hogy Kisgabi örökölte a férfi betegségét, és az apja elvesztése előhozta belőle. Újrakezdődött a gondoskodás, ápolás. A kikapcsolódást a munkája jelentette - szerencsére alaposan leterhelték, nem volt idő a saját helyzetén gondolkozni.

Forrás: Shutterstock

Örült a reggeleknek, hogy nem csörög a telefon, hogy felkel a nap, és hogy az élet megy tovább. A rosszabb napokon pedig annak, hogy gyorsan véget értek - de a jobb napokon telhetett volna lassabban az a fránya idő!

Aztán egyre több rosszabb nap következett, és a fia is meghalt. A férje mellé temette, hogy közel lehessenek egymáshoz. Így amikor kiment hozzájuk, vagy mindkettőjükkel beszélgetett egyszerre, vagy külön-külön. Volt mit megtárgyalniuk, mert újabb feladatot kapott. Ugyanis, nem sokkal a fia halála előtt születtek meg az unokák (ikrek), akik így apa nélkül maradtak.

Az édesanyjukat igencsak megborította Kisgabi halála, ezért ismét neki kellett cselekednie. Nem volt idő keseregni, szomorkodni, mert dolgozni és segíteni kellett. És örülni, hogy lett két szép és okos unokája, akik számítottak rá.

És most itt van, hetvenévesen a temetőben. Beszélget a húsz éve halott fiával, és a huszonhat éve elment férjével - most már ráér. Van idő beszélgetni, gondolkodni. A kapott feladatokat teljesítette, és tudta, hogy jól csinálta.

Az ikrek már világlátott, kiegyensúlyozott egyetemisták, tele tervekkel, elképzelésekkel és bakancslistával. Igen-igen, minden este kisétált a temetőbe. Vitt virágot is, mert szerette ápolni a sírokat. Az jelentette a fizikai kapcsolatot velük. Egy simítás a fejfán, mintha a fia haját érintené. Egy viráglocsolás, mint egy cicamosdatás.

Estefelé szeretett a legjobban kimenni hozzájuk, mert akkor nem nézett rá furán a többi látogató. Hát, ha még tudták volna, hogy beszélget is velük! Az egyik este éppen a kúthoz ment vízért, amikor beleütközött egy férfiba. Nevettek, elnézést kértek, majd beszélgetni kezdtek, mert olyan ismerősnek tűntek egymásnak. Kiderült, hogy általános iskolában osztálytársak voltak. Úgy belefeledkeztek a csevegésbe, hogy rájuk sötétedett.

Ezután, véletlenül, minden este összefutottak a kútnál. Jó volt úgy menni a temetőbe, hogy találkozott Károllyal. Milyen komoly név - de ő nem így hívta. Még alsóban ragadt rá a Kredi becenév, eszébe sem jutott máshogy szólítani. Aztán egy nyárvégi, őszszagú estén, megfogta az idős férfi kezét: "Gyere, bemutatlak valakiknek." - mondta, és tudta, hogy nekik is tetszeni fog.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?