Az asszonynak a konyhában a helye?

Viszonyunk összetett és ambivalens. Amikor megtaláltam az Igazit, azt gondoltam: itt az idő, hogy ez a helyzet változzon. Nem, nem azért, mert "a jó feleség a konyhában mesterszakács, az ágyban meg szexistennő", hanem mert annyira szerettem, hogy a konyhában is gondoskodni akartam róla.

Tudtam, hogy a rendes magyar ember rántott húst eszik, szóval, nekem is azt kell az asztalra tennem. Hozzátartozik a történethez, hogy én ilyet sosem ettem, ésnem is láttam soha, hogy hogyan készül. Illetve akkor még rákeresni sem tudtam a YouTube-on, hisz net sem volt. Félkész termékben nem gondolkodtam, mivel szerettem és ma is szeretem a kihívásokat, hát belevágtam.

Elmentem a boltba. Mivel fogalmam sem volt arról, hogy hívják az állatoknak azt a részét, amiből készül, így ezt az iszonyatos hozzáértést sejtető kérdést tettem fel: "Miből csinálják a rántott húst?" A mögöttem álló hosszú sor hangos röhögésben tört ki. A hentes iszonyúan jól szórakozott rajtam, összekacsintott a többiekkel, nekem pedig azt válaszolta, hogy abból a húsból, amiből akarom. Éreztem, hogy csapdába kerültem, ezért coming outra kényszerültem: "Fogalmam sincs, hogy miből is akarom, mert meglepetés lesz." Szerencsére kisvárosban élek, ezért azt kérdezték, hogy kinek lesz az a meglepi. Majd a válaszom után közölte, hogy az a család mindig karajt vesz. Mondtam, hogy jó, de úgy adja, hogy nekem ne nagyon kelljen hozzányúlnom - vagyis szeletelve.

Ha látom a folyamatot, és részt veszek az étel elkészítésében, akkor ezer százalék, hogy nem eszem belőle, akkor sem, ha éhes vagyok. Ezért az évek során, amikor még szerelemből főztem, és később, amikor már kötelességből, soha, tényleg soha nem ettem belőle... Bár hosszú évek kitartásának és önsanyargatásának köszönhetően rutint szereztem abból, hogy mennyi fűszer kell, mennyi ideig kell főzni, sütni, mikor van készen - de soha nem kóstoltam meg, soha nem ettem belőle.

Aki látott engem főzni - ez már mondjuk, múlt idő, mert legalább öt éve nem tettem ezt -, az nem felejtette el az élményt. Felhúztam a gumikesztyűt, kezemben kés és olló, és úgy vágtam le a húsról az összes nem tetsző részt, mintha operálnék. Sőt, mindig arra gondoltam, hogy remélem, ez az utolsó, amit csinálnom kell, mert annyira undorodtam tőle. Ez látványos is volt, mivel kiültek az arcomra az érzelmek.

Csak évekkel később jöttem rá, hogy az egy dolog, hogy én hülye vagyok, hogy bevállaltam ezt a terhet, de az meg szemét volt, aki hagyta, hogy önmagamat megerőszakolva, undorodva, hányingerrel küzdve mégiscsak elkészítsem azt a rántott húst, cigánypecsenyét meg pörköltet. Soha fel nem merült benne, hogy felajánlja: inkább oldjuk meg másként az étkezés kérdést... Annyi "engedményt" kaptam, hogy az alábbiakat nem kell megfőznöm, hanem majd étteremben eszik ilyet: szalontüdő, pacal, körömpörkölt, illetve bográcsban bármi.

Az egészben a legszomorúbb, hogy szerintem ő is jól járt volna, ha felment a főzés kötelezettsége alól, mert szerintem nem is volt finom, amit főztem. Ugye, nem kóstoltam, ezért nem tudtam, hogy milyen az íze, de a legjobb tudásom szerint csináltam, amennyire és ahogyan tudtam. Igen, lehetett várni arra, hogy egyszer majd jobb lesz, de nem kellett volna tizenöt évig.

És elengedtem. Csak elég jó anya akarok lenni, aki istenien tud rendelni.

Azóta nem akarok olyan szerepnek megfelelni, ami nem én vagyok, de persze jó dolog lenyűgözni valakit a saját kezemmel készített étellel, ezért maximum salátát készítek, vagy egy jó vajas kenyeret. Mert szeretem!

Nyitókép: Shutterstock