Reszket minden porcikám, mikor meglátlak...

Mozdulatlanul fekszem az ágyban. Sötét van. A takarót gondosan magam köré tekerem. A takaró megvéd. A takaró láthatatlanná tesz. A takaró biztonságot ad. Mint valami varázsigét, úgy ismételgetem egymás után ezeket a szavakat...

Persze csakis fejben, mert már egy hangos szó sem jön ki a torkomon. Elnémultam. Érzem a reszketés jeleit a testemen. Hallom, hogy a szívem egyre hangosabban ver. Gondolatban újra és újra tiltakozom. Ma véget vetek ennek az egésznek. Döntöttem, nem leszek örökké gyáva. Ennyi év után, ma lesz a napja, amikor nem futamodom meg. Nem fog legyőzni újra és újra. Ma nem. Eljött a pillanat. Ma végre szembenézek vele.

Az órák perceknek tűnnek. Egy örökkévalóság óta fekszem itt bent. Fülelni kezdek. A másik szobából folyamatos, halk morajt hallok. Igen, a tévé az. Ha jól hallom, meccs megy. A képernyő fényei alig láthatóan szűrődnek be az ajtó alatt. És nekem most épp erre a fényre van szükségem. Erőt ad.

Lélegzetvisszafojtva figyelek. A világosságra koncentrálok, de hirtelen újra halk koppanásokat hallok. Összerezzenek. Az ablak vagy a szekrényajtó üvege az? Nem tudom eldönteni, melyik irányból jött a zaj. De ez mit sem változtat a tényen. Itt van. Még mindig itt van. Szinte verejtékezni kezdek az izgalomtól. Reflexszerűen ökölbe szorítom a kezem - mintha valaha is meg tudtam volna védeni magam...

Forrás: Shutterstock

A koppanásokat egyre közelebbről hallom. Egyre kisebbre húzom össze magam. Becsukom a szemem. Úgy tűnik, ez már sosem fog megváltozni. Nekem ez a sorsom: az örök rettegés.

Talán, ha még kisebbre húzom össze magam? Talán akkor a félelem és én nem leszünk öribarik? Egyre erősebb undor lesz rajtam úrrá. És bár sötét van, látom magam előtt. Érzem a szagát...
A kopogás ugyan alábbhagyott, de kintről lépéseket hallok. Az ajtó alatt beszűrődő fény elhalványult. A léptek egyre közelednek.

A kilincs és a zár együtt mozog. Az ajtó kitárul, és ő ott áll. Egy szál alsónadrágban, csupasz testtel. Nem kérdez semmit, csak elindul befelé. Hirtelen a kopogás irányába fordul. Először a betolakodóra, majd rám pillant. Tekintete erőt, megértést és biztonságot sugároz. Mint mindig, a hangja most is gyengéd.

"Emiatt nem tudsz elaludni?" - kedvesen mosolyog. Majd megfogja és kiviszi a poloskát a hálóból.
Újra nyugodt vagyok. Csak a hősöm és én tartózkodunk a szobában. És végre a megmentő karok közt elnyom az álom.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?