Különleges esemény az, amit azzá teszel!

Vannak olyan helyek, ahol nem illik beszélni, és vannak olyanok, ahol eszünkbe sem jut. Mert nem akarjuk megzavarni az előadókat, művészeket, ahogyan a nézőket sem.

De mi lehet ennek az oka? Az, hogy vettünk egy jegyet? Vagy, hogy kiöltöztünk? Esetleg hogy mások is hallhatják? Vagy valamiért ezek varázslatos helyek, ahol csodák történnek?

A színház és a hangversenyterem sokban hasonlít, hiszen az ajtón belül mindkettőben egy hatalmas tér következik, ami azt mutatja: itt valami fontos és nagy dolog várható. Valami, aminek ekkora tér kell, és amire sokan kíváncsiak. Az is különlegessé teszi őket, hogy csak ritkán van alkalmunk eljutni ide, nem is igazán a pénz vagy a lehetőség hiánya miatt, sokkal inkább azért, mert ezekre a helyekre "nem lehet csak úgy odamenni".

Ki kell választani a műsorfüzetből, hogy mit szeretnénk megnézni vagy meghallgatni, aztán eldönteni, hol szeretnénk ülni, megvenni a jegyet. Előtte zuhanyozni, hajat mosni, sminkelni, ruhát kiválasztani, körmöt lakkozni és átpakolni hatalmas táskánk tartalmát egy harmadakkorába.

Ilyenkor szembesülünk azzal, hogy a tárgyaknak - melyekről eddig azt hittük, hogy mindenképpen szükségünk van rájuk, és nélkülük soha, sehova nem mennénk el - valójában a negyedével is könnyedén elboldogulunk. Mobil, bankkártya, kulcs, zsebkendő - ennyi elég.

A helyhez közelítve önkéntelenül is kicsit átalakulunk, a görnyedt hátat elfelejtve, kiegyenesedve lépünk be az ajtón. Nem sietünk, hiszen a jegyünk megvan. Nem beszélünk csúnyán, még akkor sem, ha a ruhánk be- vagy fennakadt valahol. Nem hangoskodunk, és még a mobilunkat is kikapcsoljuk. De mit tudnak ezek a helyek, amiket a konyhánk vagy a nappalink nem? Miért nem tudunk ekkora tiszteletet adni egy baráti találkozónak vagy egy a párunkkal töltött közös estének?

Forrás: Shutterstock

A válasz a pillanat különlegességében és az adott helyen kapható értékben rejlik. Azt érezzük: itt valami különleges dologban van részünk, aminek egyetlen pillanatáról sem szeretnénk lemaradni. És másokat sem akarunk megfosztani ennek az élvezetétől. Meg akarjuk adni a tiszteletet a karmesternek, a rendezőnek, a színésznek, a zenészeknek, a súgóknak.

Mindenkinek, akik létrehozták azt a csodát, amit hallhatunk és láthatunk. Ezt pedig semmi estre sem akarjuk beszéddel vagy telefoncsörgéssel megzavarni. Ahogyan a mi mesés utazásunkat sem, ami kiszakított a szürke, zajos hétköznapokból, és elrepített egy csodálatos helyre.

Az persze más kérdés, hogy ez a varázs nem tart örökké, csak pontosan addig, míg vége a színdarabnak vagy a koncertnek. Hazafelé már nem félünk attól, mit szólnak a többiek, bekapcsoljuk a mobilt, és csetelni kezdünk, ahogyan a cipő sarkának köszönhető botlásunkat sem hagyjuk szó nélkül. Úgy tűnik, mintha elfelejtettük volna, amit az imént átéltünk.

Pedig valójában nem a helynek van varázsereje, mi magunk teremtjük meg ezt az atmoszférát. És erre máskor is képesek lennénk. Csak el kellene döntenünk, hogy különleges eseménnyé változtatunk egy randit, egy találkozót. Lélekben ünneplőbe öltözünk, elnémítjuk a mobilunkat, és mi is kicsit elcsendesedünk, hogy jobban részesei lehessünk a pillanatnak. Hiszen annyi olyan alkalom van az életünkben, amik megérdemelnék, hogy kiemeljük őket a szürkeségből.

Ferencz Gabriella

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?