A megfelelési kényszer fogságában

Emlékszem egy családi nyaralásra, ahol még kisgyerekként voltunk a tesómmal. Szüleinkkel egy családi lakosztályt kaptunk a balatonszéplaki üdülőben.

Mi, gyerekek, igen elevenek, azaz "rosszak" voltunk. Ahogy beléptünk az apartmanba, a szülők szájából ez a mondat hangzott el elsőként: "Ne törjetek össze semmit! Különben vége a nyaralásnak, és megyünk haza!". Na, nekünk több sem kellett.

Én az első adandó alkalommal összetörtem a fésülködőasztal tükrét, mert véletlenül kicsúszott a kezemből. A tesóm meg széttörte a fajanszot egy ólomkristály hamutartóval. Pedig csak cukiságból ki akarta üríteni a hamutálat a wc-be... De előtte elhangzott az aggodalmaskodó mondat: "Nehogy kidobd a hamutálat!"

Abban a pillanatban borítékolható volt, hogy mi fog történni. Hatalmas csörömpölés jelezte, hogy a hamutál bizony bucskázva kifordult tesóm kezéből, és a wc oldalán utat törve magának, a fürdőszoba kövén landolt. Ezt a történetet a mai napig emlegetjük a családi találkozók alkalmával. De miért is jutott most az eszembe?

Mert felnőttként mindig is az együttműködő, előrevivő kommunikáció híve voltam - és örömmel dolgoztam olyan kollégákkal, főnökökkel, megbízókkal, akik ugyanígy gondolkodnak. De mégis: ha egyszer hibáztam, vagy nem voltak velem megelégedve, akkor az egész szakmai hozzáértésemet megkérdőjeleztem. Hiszen gyerekkoromban belém ivódott a "nem hibázhatok, különben megbüntetnek" elv.

Forrás: Shutterstock

Ezért már egyetlen baki miatt is rögtön rossz - azaz a feladatra alkalmatlan - munkatársnak éreztem magam. Holott nem vagyok az: pontosan tudom, hogy mennyi sikeres és jó munkát tettem már le az asztalra. Mégis, a bennem élő "rossz gyerek" minden ilyen helyzetben felülkerekedik, és várja a szidást vagy a büntetést. Válaszul pedig rendre el is hangzik a főnök szájából: "Nehogy megint elkövesd azt a hibát, mint múltkor!" Nos, ezek után már tuti, hogy újra meg újra hibázom - még akkor is, ha ötvenszer ellenőrzöm magam.

Elgondolkodtam, mi van akkor, ha ez nálam már egy személyiségjegy, amelyet el kell, hogy fogadjak. De rájöttem, hogy nekem azért telik több időbe a részletekre fókuszálni, azért kések a feladatok leadásával, mert ötvenszer átnézem az anyagot, nehogy hibázzak!

Persze fontos, hogy mielőtt az ember bármilyen munkába is kezd, felmérje, hogy milyen képességei, készségei vannak - erre mindig érdemes időt szánni. De most már tudom: az is fontos, hogy megtanuljam félelem nélkül elfogadni a tényt: hibázhatok. Meg kell találnom a helyes egyensúlyt az alaposság és a megfelelési kényszer között - máskülönben folyton attól rettegek majd, hogy elrontok valamit, és megszégyenülök.

Ráadásul az ebből fakadó stressz csak növeli az esélyét annak, hogy hibázok. Hiszen ha valaminek úgy állsz neki, hogy úgysem sikerülhet, akkor valószínűleg nem is fog. Ezért ne ültessük el se magunkban, se másban a bizonytalanság gondolatát, mert ha egyszer kicsírázik, akkor nagyon nehezen irtható ki...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?