Az ajtó: Megvéd a férjemtől, vagy összezár vele?

A nő rémülten nézte az ajtót. Indulnia kellett volna, vagy legalábbis elszakadnia tőle, de valamiért mágnesként vonzotta. Nézte, és nem tudta eldönteni, hogy megvédi és biztonságot nyújt számára, vagy épp ellenkezőleg: fogságban tartja?

Egyszer már ugyanígy tekintett rá, majdnem pontosan egy évvel ezelőtt. Amikor hazaérve a férjét nem találta otthon, és üzenet sem várta. Hirtelen valami indokolatlan félelem kerítette hatalmába. Semmi különös oka nem volt rá, mégis remegni kezdett. Igaz, hogy délután szóváltás volt közöttük, de nem ez volt az első eset. Így hát csak tette a dolgát, jött-ment, rendet rakott. Mert ha a lelkében nem is sikerült, maga körül meg tudta ezt tenni. Egy párnát egyszerűen oda lehet rakni, ahova való. Ellentétben az érzéseivel, a csalódottságával.

A csendben töltött óráit azonban egy halk kopogás szakította meg, az ajtó üvegén keresztül pedig a férjét pillantotta meg. "Miért nem tud bejönni? Talán itthon hagyta a kulcsát?" Ekkor vette észre, hogy ő volt az, aki bezárta az ajtót.

Kinyitotta, és ezzel nemcsak a részeg férjét engedte be, hanem annak indulatait is. Nem volt hangos, éppen csak suttogott, mégis félelmetes volt hallani és látni. Tekintete kegyetlen, fenyegető, félelmet keltő. A nő rettegett, mégis ugyanúgy próbálta megoldani a dolgot, ahogyan eddig: halkan, visszahúzódva. Ahogyan eddig, úgy most sem sikerült.

A szobájába menekült, bezárkózott, és várt. Ő sem tudta, mire. Talán arra, hogy a férje lecsillapodik, elmegy, és hogy a félelem ellenére talán tud egy picit aludni. A férfi többször elment a szoba előtt, folyamatosan mormogott valamit, a nő nem értette, de érezte, hogy valami olyat, amit nem szívesen hallana. Végül elaludt, és reggel rettegve ébredt. A férje persze úgy tett, ahogyan szokott: mintha nem történt volna semmi. Semmi olyan, amiért meg kellene sértődni, vagy amin egyáltalán fenn kéne akadnia.

Forrás: Shutterstock

A napok teltek, aztán a hetek is. A problémák nem oldódtak meg, az asszony pedig nem lett boldogabb. Megváltoztak, mégpedig egymás hatására: a nő a sok szomorúságtól egyre szürkébbé lett, a férfi viszont a halványból erőteljessé. Ahogy az asszony fakult és gyengült, érzéseiben, határozottságában, erejében, úgy nőtt mindez a férfiben. Belőle táplálta az erejét, nem törődve azzal, hogy amit elvesz, az a feleségében hiányt okoz.

A szavak az egyik oldalon egyre halkabban szóltak, a másikon harsányan hangosak lettek. Egyikőjük már nem vágyott semmire, csak remélte, hogy lesz még egy jobb időszak - a másikuk tudta, hogy közel a számára oly fontos győzelem. Aztán az asszony némaságban töltött hetek után hangot próbált adni fájdalmának, megmagyarázni, meggyőzni a férjét.

Mert hiába csalódott százszor és ezerszer, még hitt a csodában, abban, hogy majd minden jobb lesz. Abban, hogy a másik megváltozik, és újra úgy néz rá, mint egykor. De vajon őt látja-e még, vagy csak a lehetőséget, hogy tovább alakíthatja, formázhatja, halványíthatja?

Most újra az ajtó előtt állt, vagy inkább mögötte? Minden csak nézőpont kérdése. Megint úgy érkezett haza, hogy a férje nem volt otthon. A tekintete távoli, a szívverése hangos volt, összes vénájában érezte a lüktetést. Már nem félt, hanem határozott, és döntött. Ha a férje elhagyta, nem siratja. Ha úgy jön haza, mint egy éve, nem engedi be. Ha nem megy el, akkor ő fog.

Mert nemcsak a férje régi, szerelmes tekintete változott meg, hanem az övé is: a fakóból élénk, a bátortalanból határozott lett. Ahogyan a régi érzések elmúltak, a remény új testet öltött, és megmutatta számára a helyes utat.

Ferencz Gabriella novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?