Szerettelek - de mégis idegen maradtál...

Egyedül voltak. Idegenek - ugyanabban a világban. Szerettek, csalódtak - másban és máskor. Nem tudták, mit vagy kit keresnek, csak azt: ami most van, nem jó.

Nem tudták, hogy fogják hívni a másikat, hogyan kell megérinteni, mit kell neki mondani, amikor találkoznak. Majd egy napon nemcsak egymás nevét ismerték meg, hanem a szemük csillogását, ajkuk ízét, a mosolyra fakasztó történeteiket is. Mert nemcsak találkoztak, hanem elkezdtek mesélni és figyelni, hogy mindent megtudjanak a másikról: iskolai élményekről, tervekről, vágyakról.

Mindig beszéltek, hogy ne lehessen egyetlen apró terület sem, melyet homály fed. Hogy ne legyen egyetlen "nem tudom" válasz sem velük kapcsolatban. Mélyen, majd egyre mélyebben éreztek - mohón vágytak a másik testére és lelkére. Kíváncsiak voltak mindenre: jelenre és múltra. Ki volt az a nő, aki addig örömet szerzett - és ki volt az a férfi, aki egy ilyen gyémántot elhagyott? Mikor és hol? Hogyan és miért?

Nem voltak tabuk - fel nem tett, vagy meg nem válaszolt kérdések, csak ők ketten, szerelmesen. Nem tűnt fel, hogy az információk gyűlnek, de közös metszet nincs. Hogy lassan mindent tudnak egymásról, de semmit nem csinálnak közösen, azon kívül, amit minden szerelmespár tesz: ölel, csókol, imád. Észre sem vették, hogy hiába ismerték meg a másikat, csak arról szereztek információt, hogy miben különböznek - nem pedig arról, hogy miben egyeznek.

Forrás: Shutterstock

Szerették egymást, és azt hitték, ez összetart... örökre. Egy életre. A végtelenségig. De végül csak pár év jutott, amíg a sok kérdésre adott válasz már nem az örömök és a másikra való rácsodálkozás forrása, hanem a vádló szavaké volt. "Azt mondtad...", "Te pontosan tudtad...", "Hiszen elmeséltem." Imádtak...

De már nem együtt, hanem külön lenni, és értékesnek érezni magukat, felfedezni azt, amit a másik nem látott bennük. Túl sokat tudtak ahhoz, hogy a különbségek ne szakítsák szét őket. Túl sokat ahhoz, hogy rá ne döbbenjenek: semmi értelme folytatni. Amiről azt hitték, szerelem, arról kiderült, hogy nem az.

Egy napon végül azokká váltak, akik kezdetben - és talán mindig is - voltak: idegenekké. De másként. Úgy váltak azzá, hogy tökéletesen ismerték egymást. Már nem azért voltak idegenek, mert nem tudták, hogy mi a másik kedvenc színe, filmje, zenéje.

Hanem ezért, mert tudták, hogy mindig mást fognak választani, kedvelni. Vadidegenekből idegenek lettek. Ismeretlenek lettek újra - és örökre. Olyanok, akik már pontosan tudják, miért NEM a másik az igazi. Csak szerettek... egy darabig. Majd elváltak... örökre.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?