Elhagytál, mert túlságosan szerettelek...

Napok óta úgy érzem magam, mintha egy hatalmas elefánt ülne a mellkasomon. A szívem kétségbeesetten kalapál, alig tudok levegőt venni, a fájdalom súlyos ólomként húz lefelé.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azért fogok bűnhődni, mert szerelemmel szerettem valakit - tiszta, őszinte, igaz szerelemmel... Volt néhány kapcsolatom az elmúlt években, de valahogy egyikben sem tudtam igazán kiteljesedni. Hiába vágytam stabilitásra, harmóniára, féltem attól, hogy megint megbántanak, és összetörik a szívemet.

Aztán egyszer csak jöttél te: betoppantál az életembe, és hirtelen az összes fal leomlott. Magam sem hittem el, hogy kicsúsznak a számon azok a szavak, amik egyszer bent ragadtak. A lényed megbabonázott, és olyan érzéseket indított el bennem, amik már csak fakón pislákoltak a lelkemben. Felélesztetted bennem a szenvedélyt, a romantikát - sőt, még ennél is többet tettél: visszaadtad a férfiakba vetett hitemet.

Valahányszor a közeledbe kerültem, olyan erővel tört rám a vágy, hogy beleremegett az egész testem. Iszonyúan kívántalak: legszívesebben egész nap ki sem keltem volna az ágyból. Szinte sistergett közöttünk a szexuális energia, csodálatos volt újra átélni ezt az élményt.

Nem csak a tested hatott rám ennyire: tetszett az intellektusod, a kreativitásod, az iróniád - és legfőként az, ahogy másokkal kommunikáltál. Volt benned valami megnevezhetetlen, megfoghatatlan, ami senki másban...

Forrás: Shutterstock

 

Büszke voltam arra, hogy a kedvesed lehetek. Tiszteltelek, becsültelek, és támogattam, hogy azzá válj, aki mindig is lenni szerettél volna. Emlékszem, éjszakákon át meséltél a terveidről, a vágyaidról: arról, mit szeretnél megvalósítani a következő években. Én pedig örömmel osztoztam ezekben a meghitt pillanatokban, mert biztos voltam benne, hogy nekem is szánsz szerepet a jövődben... de nem így történt.

Ma egy hónapja, hogy kiköltöztél a házból, és kiléptél a közös életünkből - mégis itt maradtál velem: álmomban éppúgy, mint ébren töltött óráim alatt. A fülemben zakatolnak a szavaid, képtelen vagyok elhallgattatni őket: "Ne szeress ilyen nagyon! Nem bírom. Megfojtasz vele."

Borzasztóan fáj, ami történt - keresem az okokat, mi vezetett idáig. Lehet, hogy néha túlzásba vittem a kényeztetést: képes voltam egész nap a konyhában állni, hogy a kedvenc ételedet tehessem eléd. Sokszor áthívtam a barátaidat, hogy minél több időt tölthess velük, és nem szóltam neked előre. Mindig gondoskodni akartam rólad - nem tehetek róla, ilyen vagyok, hozzátartozik a személyiségemhez. De úgy érzem, semmi olyat nem tettem, amiért bocsánatot kellene kérnem.

Azt mondtad, azért döntöttél a szakítás mellett, mert túlszerettelek. Szerintem ilyen nem létezik - te vagy az, aki nem tudja, hogy milyen az igazi szeretet...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?