Beleőrülök, ha csak a távolból szerethetlek...

Sok mindent nem tudok: hogy mikor kelsz, mikor mosolyogsz, mikor nézel fel az égre, mert hiányzom neked. Mikor jutok eszedbe, és mikor csókolnál meg? Nem tudom, mert messze vagy...

Túl távol, hogy beszéljünk ezekről az apróságokról, vagy, hogy együtt éljük meg őket. Messze vagy, a szívemhez mégis közel - éppen ez az, ami igazán fáj nekem. Szeretlek, de csak telefonon keresztül mondhatom el, meghatározott időkeretek között. Vagy nekem - de mégsem. Hogyan pótolhatnánk be az elmaradt érintéseket és pillantásokat? Hogyan lehet megélni az igaz szerelmet, ha több száz kilométerre élünk egymástól?

Semmi másról nem szól az életem, mint dátumokról, napokról, számokról. Számolom a következő találkozásig hátralévő napokat, hogy mikor érkezel, és mennyi időnk lesz egymásra. Várom, hogy a hetek gyorsan elteljenek, miközben tudom: az életünkből mennek. Többet vagyunk távol egymástól, mint együtt - többet fáj a szívünk a másik után, mint amennyit örülünk egymásnak.

Mégis kibírjuk, még akkor is, ha egyre nehezebb. Pedig belefáradtunk - nem a szerelembe, hanem a találkozások megvalósításának bonyolultságába, az érzések elnapolt megélésébe. Az együtt töltött napok zsúfoltságába, a külön töltött napok magányába, a folyamatos reménykedésbe - abba, hogy csak szabadságtól szabadságig tervezünk. Ez mindig fáj - még akkor is, ha nem kéne.

Sokszor elkezdtem a levelet, amiben színt vallok, és őszintén megírom, miért olyan rossz ez nekem. Hogy sokszor úgy érzem, belehalok a szerelembe és a hiányodba, hogy nem bírok tovább várni rád, ahogyan egyedül sírni sem.

Forrás: Shutterstock

Mert sokszor sírok - talán azért, hogy megkönnyebbüljek, aztán újra higgyek és reménykedjek a csodában. Abban, hogy egyszer valami majd megváltozik, és nem kell elmenned tőlem, nem kell újra és újra megélnem a hiányodat. Szeretném, ha tudnád, mit érzek - mégsem küldtem még el a levelet. Mert nekem fájna a legjobban, ha bevallanám: már régóta nem a szerelem boldogságát éljük meg igazán intenzíven, hanem az elválás keserűségét.

Messze vagy - pokolian távol. Miközben az ajkam a csókod, a testem az érintésed után vágyakozik. Hiába élsz a lelkemben, mégis olyan, mintha nem léteznél, mert nem fogod a kezemet séta közben, nem ölelsz át a moziban. Párban vagyunk, mégis magányosan - egyedül vagyok egy társsal. Mégsem tudom elképzelni az életemet nélküled, és tudom, hogy te is így érzel - ezért is ilyen nehéz a szerelmünk.

Egyszer majd eljön az utolsó külön töltött nap, és utána az első olyan, amikortól örökre elválaszthatatlanok vagyunk. Csak ne lenne olyan borzasztóan nehéz kivárni...

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?