Rettegek, hogy megunsz!

A lány tökéletesnek álmodta meg a mai estét: szépen megterített asztallal, csinos ruhával, ami alatt csábos fehérnemű rejlik. Hosszasan és gondosan igazgatta a haját, míg végre minden tincs megfelelően állt.

Csak egyvalami nem volt tökéletes: a mosolya. Fáradt és frusztrált volt, hiszen hónapok óta ezt csinálta: felállított magának egy mércét, majd következő alkalommal még magasabbra emelte. Egyre érdekesebbnek, izgalmasabbnak, szerethetőbbnek akart mutatkozni, mert a lelke mélyén attól félt: kevés, szürke, pótolható. Pedig a párja soha semmi jelét nem adta annak, hogy így érezne.

A lány szép volt és kedves, ráadásul a szerelmét is kimutatta: üzenetekkel, ölelésekkel, lágy csókokkal. Ezerféleképpen kifejezte a párja számára, hogy ő a mindene. Valamiért mégis azt hitte: ez nem elég ahhoz, hogy a másik örökre vele maradjon.

Két éve voltak együtt, és a környezete állandóan azzal riogatta: a szerelemnek hamarosan vége, utána pedig már csak a megszokás marad. Aztán ott voltak a korábbi rossz tapasztalatai, amik szintén hozzájárultak a bizonytalanságához.

Félt, hogy nem elég, amit adni tud - hogy a mosolya lassan unalmassá, az érintése megszokottá válik. Örökké azon tanakodott, hogyan lehetne még érdekesebb. Mára például azt találta ki, hogy mindent csodaszéppé varázsol a négy fal között - bár ő maga is az volt, így nem lett volna szüksége körítésre, színpadias elemekre, klisékre.

Forrás: Shutterstock

A párja általában fáradtan érkezett, de a csókot soha nem felejtette el. Ehhez ragaszkodott, éppúgy, mint az esti öleléshez. Nem szavakkal vagy ajándékokkal fejezte ki az érzéseit, hanem ragaszkodással, szerelemmel, figyelemmel. Mindent megadott, ami a lánynak kedves és értékes volt, de ő mégis folyton rettegett a belső bizonytalansága miatt.

Ült, és várt - talán arra, hogy a párja végre feloldozza a teher alól. Egyre szomorúbb és elkeseredettebb lett, a szép abroszon pedig megjelent egy könnycsepp, ami szétáradt, mint a lány szívében a bánat.

Ekkor megjött a barátja, és ő megkapta a szokásos csókot, de ezúttal hosszabban, intenzívebben. Úgy csókolta a férfi, mintha először tenné, és minél hosszabbra szeretné nyújtani az élményt, hogy emlékezetes maradjon. Amikor kibontakoztak az ölelésből, rápillantott a csinos ruhára, a terített asztalra, majd leültette a lányt:

- Imádok mindent, ami te vagy, de kérlek, ne csináld ezt többet! Rosszul érzem magam tőle. Úgy érzem, nem érek fel hozzád, túl kedves, túl jó vagy! Nem is értem, egy ilyen csodálatos lány mit akarhat tőlem. Hiszen még azt is ritkán mondom, hogy szeretlek!

- Enélkül is tudom.

- Akkor miért van szükség minderre? Te vagy a leggyönyörűbb és legszexisebb nő a világon! Nem leszel több ettől a sok körítéstől, csak én érzem úgy tőle, hogy kevés vagyok.

- Te sosem leszel kevés nekem.

- Tudom. Te sem nekem. Éppen ezért, hagyjuk ezt a nagy felhajtást! Úgy imádlak, ahogy vagy: az arcodat festék, a testedet ruha nélkül. Mi kell még?

Az első csókot egy újabb követte, majd még egy, aztán már senkit nem érdekelt a megterített asztal, a fények, csak a másik tekintete, a megkönnyebbülés és a közös öröm. A lányban végre megszűnt a görcsös megfelelni akarás. Mindketten ugyanazt a könnyedséget, felhőtlenséget érezték, mint a megismerkedésük napján. Csak beszélniük kellett, hogy minden a helyére kerüljön - ki kellett mondani a félelmeiket.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?