Örökkön-örökké szerelem és egyéb hazugságok

Tél van. Hideg, szürke és csendes. Dolgozunk, majd hazamegyünk. Nem beszélgetünk egy pohár bor mellett hajnalig, nem ülünk egy sarki kocsmában esténként, és nem csókolózunk a hátsó boxban, mint a tinik.

Elmúlt. Valahogy mások lettünk, valahova elveszett az a tűz, amiről azt hittem, hogy mindig égni fog. Végignézem a képeimet, hogy milyen jó volt a július meg az augusztus, amikor a horvátországi szállodákban szeretkeztünk, meg a Lupa-tónál koktéloztunk.

Itt van az a fotó is, amelyik szeptemberben készült, az ő pólója van rajtam, iszom a sört az erkélyen, és minden olyan boldog. Aztán jött az igazi ősz, emlékszem, mennyit voltunk összebújva mi ketten. "Huba meg Petra, always and forever", és én tényleg azt hittem, hogy mindig így lesz. Persze kamu az egész.

Mert hát igen, ott volt a Krisztián, meg a csókunk a koncertjén, amit végül elmondtam Hubának. Akkor nagyon összevesztünk. Hozzám vágta, hogy ő hülye már azon gondolkozott, hogy megkéri a kezem, én hülye pedig azt mondtam, hogy akkor tessék, itt van, ez a "jóban-rosszban" szarabbik része. Akkor elment otthonról, és nem láttam két napig.

Végül hazajött. Azt mondta: "Szeretlek." Aztán leült a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Nem tudom, hol volt, csak annyit, hogy egy barátnőm látta a tizenegyedik kerületben kávéval felmenni egy lakásba. Egy haverja sem lakik ott. Soha nem kérdeztem rá. Minek? Legalább mindkettőnknek van valami, amiről nem beszélünk.

Amúgy is egyre kevesebbet beszélünk. Persze arról igen, hogy milyen volt a napod, kérsz-e vacsorát, vagy megyünk-e társasozni a Lénáékhoz, meg hogy milyen sorozatot nézzünk este. Úgyhogy most így élünk. Csendben, ő meg én a ki nem mondott szavak társaságában.

Forrás: Shutterstock

 

Tegnap összefutottam a legelső legjobb barátnőmmel. Akivel körzővel vágtuk fel a tenyerünket hatodikban, és vérszerződéssel esküdtünk örök barátságot, ahogy tették honfoglaló őseink (bár gondolom, ők nem a lányvécében). Akivel megbeszéltük, hogy majd ha egyetemre járunk, akkor együtt fogunk lakni, meg majd egyszerre születik meg az első gyerekünk. Neki lánya lesz, nekem meg fiam, szerelmesek lesznek egymásba, és összeházasodnak.

Szóval, ültünk ezzel a lánnyal a Móriczon, én forraltbort ittam, ő meg forrócsokit. Elmondta, hogy tök jól van, tavaly házasodott, most vettek egy lakást Zsámbékon, éppen emiatt futkorászik, kellett egy kis hitel, ahhoz meg csomó papír, de hát tudod, hogy megy ez. Én meg mondtam, hogy ja, tudom, tök bonyolult az egész. De amúgy nem, fogalmam sincs, hogy ez milyen.

Úgyhogy megbeszéltük, ki hogy van, aztán meg csak ültünk a még ki sem hűlt poharunk felett, és nem volt már mit mondanunk. Talán a tél miatt van. Talán azért, mert a dolgok tényleg elmúlnak. Vagy csak azért, mert nem nézünk szembe azzal, hogy változunk, és kétségbeesetten keressük a régit, a megszokottat. Az is lehet, hogy az elhangzott szeretlekek, "soha nem felejtelek el"-ek ott ragadnak az adott pillanatban, és csak az ígéret emléke jön velünk tovább, egészen addig, amíg azon kívül már semmi nem marad.

Huba még most is úgy alszik el, hogy átölel. Azt hiszem, ő az éjszakákban keresi, ami a nappalokban elveszett: minket. Pedig én azt hittem, hogy mi igazán léteztünk. De lehet, csak mese volt, ahogy lehet, hogy a honfoglalás is. Ki tudja? Lehet, hogy az egészet csak kitalálták.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?