Tönkrement álmok egy kamaszkori abortusz miatt...

Tegnap este családi vacsora volt. Amolyan szokásos, anyás-apás. Az öcsémmel együtt ez a heti kötelezettségeink közé tartozik. Persze örömteli. Anya jól főz, apa mestere a történeteknek, és nekünk is mindig van valami hírünk, amivel feldobjuk a hangulatot.

Én vagyok a család jókislánya, aki mindig minden helyzetben képes mosolyt csalni a szülei arcára. A mindig jó tanuló, a nagy karriert befutó - és ami a lényeg, olyan, aki soha nem visz haza zűrös pasikat. És nem kérdez mélyebb dolgokat, például a szülei házasságáról...

Cserébe ők sem kérdezik, hogy harminchat éves létemre miért nincs már legalább férjem, nem beszélve az unokáról. Erről én sem beszélek magammal. Élem az életem, nem foglalkozom vele, miért van az, hogy minden kapcsolatból kiszállok egy látszat indokkal a döntő pillanatban, mielőtt igazán komollyá válhatna. Boldog vagyok, lábaim előtt a világ. Jó ez így.

Legalábbis egészen tegnap estig így gondoltam. Aztán az öcsém odahozott egy lányt a családi vacsorára - láthatóan domborodó pocakkal... Bemutatta, azt mondta, összeházasodnak, és a világ legtermészetesebb mosolyával közölte: "Na, mit szóltok? Négy hónapotok van arra, hogy felkészüljetek a nagyszülői szerepre." Anyám és apám pedig a nyakába ugrott, mintha életük álma vált volna valóra. Én teljesen lefagytam.

Mi több, úgy éreztem, nem bírom ki. Nem tudtam egy lépést sem tenni, miközben mindenki várakozva nézett rám, a szuper csajra, aki most szuper nagynéni lesz. "Ez aztán a hír!" - ennyit tudtam kinyögni. Erre az öcsém rám kacsintott, és odasúgta: "Látod, én ügyesebben csináltam, mint annak idején te. Nem kockáztattam - már nem lehet abortusz."

Ahogyan kimondta a szót, azonnal rám tört annak a - közel húsz évvel ezelőtti - vacsorának az emléke. Halálosan szerelmes voltam. Éreztem, hogy ő életem egyetlen párja. Nem volt jelentősége, hogy csak tizenhat éves vagyok. Nem voltam már gyerek, mindig vállaltam a felelősségem mindenben. Amikor kiderült, hogy babát várok, az életem legcsodálatosabb, legfelemelőbb pillanata volt.

Forrás: Shutterstock

 

Talán nem mondtam ki, de mintha ott, abban a pillanatban megtaláltam volna mindent, amiért születtem. A fiú három évvel volt idősebb nálam, és ő is ugyanígy érzett, a boldogságom kimondhatatlan volt. Úgy készültem arra az estére, amikor otthon is elmondom az örömöt, mint a legnagyobb ünnepre.

Megteremtettem a hangulatot. Mindenki, még a négy évvel fiatalabb öcsém is várta a nagy bejelentést. Nyilván valami díjat nyertem, kitüntettek az iskolában, vagy leteszem a nyelvvizsgát... Megmondtam, hogy babát várok. Babát várunk. Hogy én vagyok a legboldogabb a világon. Hogy a pici máris beszél hozzám. Hogy érzem, hogy kislány lesz. Mindenfélét beszéltem még, majd vártam az örömöt.

A hatalmas pofon, ami édesanyámtól érkezett, teljesen megdöbbentett. Az is, ahogy ezek után magához húzta az öcsémet, mintha már csak egy gyereke lenne. Aztán apám hideg tekintete, majd szavai: "Remélem, látod, hogy mit csináltál! Holnap elmegyünk, és elintézzük az abortuszt, a rohadékkal pedig, aki felcsinált, soha többé nem találkozhatsz. Teszed, amit mondok! Vagy meg akarod ölni anyádat?"

Nem, nem akartam megölni az édesanyámat. Tettem, amit mondtak. Engedtem megölni a gyerekem. Amikor túl voltunk rajta, azt mondták, megbocsátanak, és erről többet nem beszélünk. Túléltem. Valóban nem beszéltünk róla többet. Az a lány, majd az a nő lettem, akinek látni szerettek volna. Nem öltem meg az anyámat, és többé nem "csinált fel" senki.

Tegnap este először mondtam ki: "Vajon mi lett volna, ha engeditek, hogy anya legyek?" Majd hirtelen kiszakadt belőlem: "Istenem, mennyivel boldogabb lehetnék!" Ám anyukám most is csak annyit mondott, hogy legyek nekik hálás, mert nem rontottam el az életem. "Ugyan mi bajod van, nincs meg mindened?" - kérdezte.

El kellett rohannom, mert azt hittem, belehalok. A magam előtt is elhazudott, eltemetett életembe, a fájdalomba, hogy ennyire nem értik, hogy nem segítettek feldolgozni, megérteni, esetleg elfogadni. Abba, hogy egyedül vagyok, és az elmúlt húsz év - most, ebben a pillanatban - nem ér számomra semmit.

Harminchat éves vagyok. Hogyan lehetnék újra tizenhat?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?