Közös fájdalmak és csalódások kötnek össze veled...

Egy folyosón várakoztunk némán magunk elé meredve, mikor a csendet hangos cipőkopogás törte meg. Mintha figyelmeztetett volna minket, hogy ne az ajtóra, hanem egymásra figyeljünk, mert nem véletlenül kerültünk egy időben egy helyre.

- Nagyon jó voltál bent! Drukkolok, hogy te kapd az állást! - szólalt meg a lány, aki számára a tét legalább akkora volt, mint nekem.

Győzni szeretett volna, elnyerni a pozíciót, de - sokakkal ellentétben - nem mindenáron. A mosolya nyugodt volt, az egész személyisége harmóniát árasztott. Látszott rajta, hogy magabiztos, és az előbb kimondott szavai nem udvariasságot takarnak, hanem őszintén, a lelke mélyéről jönnek. Kérdeztünk, válaszoltunk, beszélgetésünk az ajtó nyílásával szakadt meg, amikor is behívtak minket, hogy közöljék: egyikünk nyert, másikunk veszített.

Ennek ellenére mosolyogva néztünk egymásra, mert belül éreztük, hogy gazdagabban lépünk ki az utcára, mint ahogyan érkeztünk - hiszen valami elkezdődött. Bár a nevén kívül semmit sem tudtunk a másikról, biztosak voltunk abban, hogy nem fogjuk szem elől veszíteni egymást, mert a sors majd gondoskodik erről.

Eltelt néhány hét, majd érkezett tőle egy kedves, érdeklődő, mosolygós levél. Újra beszélgettünk, könnyedén. Aztán elfoglaltság, betegség jött közbe, változott az évszak, de pontosan tudtuk: bármikor írunk, a válasz hamarosan megérkezik. Alig ismertük egymást, mégis sok mindent tudtunk a másikról, és legbelül éreztük, hogy megbízhatunk egymásban.

Forrás: Shutterstock

Őszintén mesélhetünk, mert megértjük egymást, és kellő figyelemmel beszélgetünk. Ez pedig sokkal több volt annál, mint amit két idegen remélhet egymástól... Azóta sem találkoztunk személyesen, pedig terveztük, hogy beülünk egy kávéra, vagy sétálunk egy jót.

Aztán egy lájk és a kép alá írt pársoros kedves szöveg arra emlékeztetett, hogy beszélnünk kellene. Újra, de most komolyan, olyan mélységeket érintve, ahol csak a lélek hangját hallani. Kiderült, hogy mindketten csalódtunk, és nemcsak életünk szerelmét, de a hitünket is elvesztettük, mert meggyötörtek, megaláztak bennünket. Szavakkal bántottak, belénk martak és fájdalmat okoztak - majdnem feldolgozhatatlant. Ám mindkettőnkben ott volt a szándék és a remény, hogy újraépíthetjük magunkat, boldog pillanatokat szerezve a szívünknek.

Mert sokat tanultunk, és a saját bőrünkön tapasztalva tudtuk meg, hol fáj a legjobban, és mennyi ideig tart túllépni az egészen. Hogy nem szabad visszanéznünk, csakis előre, a múltat ugyan nem feledve, de nem belegabalyodva. Mert ha szabadok vagyunk, érezzük is annak magunkat! Tegyük meg, amit már régóta meg kellett volna: ismerkedjünk, és ne szabjunk határokat!

Rádöbbentünk, hogy nemcsak hasonlóak vagyunk, de ugyanazt az életet éltük. Ki rövidebb, ki hosszabb ideig. Az is világossá vált, hogy nem véletlenül álltunk akkor egymás mellett a folyosón, mert találkoznunk kellett, hogy tudathassuk a másikkal: hasonlóan nehéz sorsot cipeltünk eddig. Nők vagyunk, sebzettek, mégis bátrak, akik mindig is sejtették, hogy a négy falon túli világ ezer lehetőséget rejt, érdekeseket, csodálatosakat. És olyan embereket, akik barátok, szövetségesek lesznek.

Találkoznunk kellett, hogy az életet újra szépnek láthassuk, és elhiggyük: lehetünk még boldogok!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?